A hunok vezérének, Attilának a pajzsát díszítő Turul-madár a legősibb magyar szimbólumok közé tartozik. Őseink hadi jelvényként, sőt fejedelmi szimbólumként is használták, már a honfoglalást megelőző évszázadokban is. Kálti Márk, Ferences rendi szerzetes, híres XIV. századi krónikájában így emlegette: "Etele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár volt ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak” Nemzeti király-dinasztiánk, mely Árpád előtt nyilván nem viselhette az Árpád-ház nevet, a honfoglalás előtt olyan fejedelmeket adott a magyarok törzsszövetségének, akik a Turul-nemzettségből kerültek ki. Első említés erre vonatkozóan Álmos születésénél történik:

" ... [Emesnek] fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg sólyom-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”

A rakamazi hajfonatkorong Turul-motívuma

A Turul mellett szintén ősi szimbólum volt a honfoglalás idejére datálható vörös színű fejedelmi zászló is, sajátos fogazott alakkal és a zászlótartó rúd végén a Turul-madár jelvényével. A fejedelmi hatalmat és magát a népet (annak egységét) kifejező zászló alatt vonultak a magyar törzsek a Kárpátok hágóin keresztül új hazájukba.

Nagyjából két évszázaddal a honfoglalás után, 1200 körül jelent meg a magyar királyi szimbólum-rendszerben a bizánci kettős kereszt alakja. Állami jelvényként III. Béla királyunk (ur.: 1173-1196) pénzérméin bukkant fel először.

III. Béla ezüstdénárja a bizánci kettős-kereszttel

Az akkoriban csak görög Bélaként emlegetett uralkodó Bizáncban nevelkedett, így a kettős kereszt motívumát a görög kultúrájú Bizáncból hozhatta. (Bár maga a szimbólum sokkal régebbi és egészen az ősi egyiptomiakig nyúlik vissza, Bizáncban pedig a VI. századtól használták a hatalom jelvényeként.)

III. Béla több szempontból is jelentős szerepet töltött be hazánk történelmében: ő hozatta létre a királyi kancelláriát és ő vezette meg a udvari írásbeliséget is, vagyis annak rendszerét, hogy onnantól minden királyi rendelkezést írásban rögzítsenek és okleveleken tartsanak nyilván minden fontos rendelkezést. Ezt a rendszert Bizáncból vette át.

A fenti képen egy honfoglalás-kori magyar zászló rekonstruált képe látható, mellette pedig a Krisztus után negyedik században uralkodó Nagy Konstantin császár és Szent Ilona, amint a kettős keresztet tartják. A bizánci motívum később az ősi magyar címerünk egyik fontos elemévé vált.

Ősi címerünknél maradva a zöld színű hármashalom először az 1270-es években jelent meg a különböző uralkodói pecséteken, mégpedig abból a célból, hogy a kettős keresztnek talapzatot adjon. A címer-szakértők szerint az új motívumra azért volt szükség, hogy a kettős-kereszt szimbólum megfeleljen a heraldika szabályainak, és ne "lebegő" motívumként jelenjen meg a királyi alkalmazásokban (címereken, pecséteken, zászlókon). A hármas halomnak tartalmi jelentést először Werbőczy István adott 1514-ben, amikor Tripartitumában a három halmot, a három ősi magyar hegység ábrázolásaként értelmezte (Mátra, Tátra, Fátra). A későbbi címer-magyarázók aztán ehhez az alapvetéshez igazodtak.

Ugyancsak jelentős nemzeti motívumként kerültek címerünkbe az "Árpád-sávok", mégpedig hivatalos minőségükben először 1202-ben, amikor III. Béla fia, I. Imre királyunk egy akkor kelt oklevelének arany függőpecsétjén (annak is a hátoldalán) megjelenítette. A vörössel és ezüsttel hétszer vágott pajzsmező vörös sávjaiba a magyar uralkodó oroszlánokat is elhelyeztetett felesége, Aragóniai Konstancia családi szimbólumaiból átvéve az arany színű ragadozókat. Később, IV. Béla uralkodásától az oroszlánok eltűntek az Árpád-sávokból, viszont a korábban kialakult három uralkodói-nemzeti szimbólum: a bizánci kettős-kereszt, a hármashalom és az Árpád-sávok motívuma összekapcsolódott és együttesen jelképezte a Magyar Királyság uralkodói dinasztiáját (és ezzel a magyar államot). Az Árpád-sávok sokkal korábbi évszázadokra visszanyúló eredete a mai napig kérdéses. Bár még nem bizonyított, de valószínűsíthető, hogy egészen a Honfoglalás előtti időkbe nyúlik.

A Szent Korona az Árpád-kor után, a XVIII. században került címerünk tetejére, amikor 1740-ben Mária Terézia a magyarok felé tett gesztusként szerepeltetni kezdte azt a birodalmi mellékcímerben. Később, 1848-tól a Szent Koronával ékesített címer már a Magyar Királyság hivatalos jelképévé lépett elő. Ezt követően ugyan Kossuth Lajos vezetése alatt a Szent Korona nélküli megjelenés lett a jellemző, ám végül 1990-ben a magyar országgyűlési döntésre mégis az eredeti alak vált hazánk nemzeti címerévé.  

2020.05.17.13:50 

Amikor felteszik a kérdést, hogy mi kell a háborúhoz, rendszerint az elemzők, kutatók és katonai szakértők egyaránt azt válaszolják: pénz, fegyver és ember-anyag (amihez a XX-XXI. században még hozzátehetjük, hogy bizony haditechnikai-innovációra illetve energiahordozókra is szükség lehet). Ha mindezt a második világháborúra vonatkoztatjuk, egy érdekes kérdéskörhöz jutunk, mely a "miért vesztett Hitler" feladvány körül fogalmazódik meg.

forrás: dailymail.co.uk

A második világháború küszöbén (1939-ben) a náci Németország 80 milliós lakosságával kiemelkedett a többi európai ország közül - például a francia népességnek közel kétszerese volt a német - így ezen a téren A Führer birodalma kimondottan jó esélyekkel kezdett a harcokhoz. Hitler könnyedén ki tudott állítani egy 7-8 milliós hadsereget, amivel szinte minden európai állammal szemben fölényt élvezett. Ugyanakkor akadt két nagyhatalom, melyek jóval nagyobb lakossággal rendelkeztek: 1939-ben a Szovjetunió 170 milliós népességet, az Egyesült Államok pedig 131 milliós lakosságszámot birtokolt.

Ember-anyag terén tehát ezek az államok egy elhúzódó háborúban a németekkel szemben jelentős előnyt élveztek. Ez a bizonyos előny ki is ütközött 1943/44 után, amikor előbb az oroszok mozgósították ázsiai területeiket, majd az amerikaiak 2 millió katonájukat szállították át Európába és tették partra Normandiában (1944 június - augusztus). Az egymással harcoló felek arányai 1944 nyarától jelentősen eltolódtak: a keleti fronton háromszoros, a nyugati fronton pedig kétszeres túlerővel kellett harcolnia a németeknek.

 T-34/85 szovjet harckocsi (1944 januárjától jelent meg a harctereken a 76 mm-es alaptípust váltva)

Ami a fegyverkezési versenyt illeti: a keleti fronton a szovjetek gyengébb minőségű, de nagy mennyiségben rendelkezésre álló fegyverarzenálja állt szemben a németek jobb minőségű de kisebb darabszámmal rendelkező hadiiparával. A szovjet T-34 -es harckocsiból a háború alatt közel 58 ezret gyártottak (35 ezer darabot 76 mm-es löveggel, 23 ezret pedig 85 mm-es harckocsiágyúval), amitől a német páncélos-program mennyiségben jócskán elmaradt. Ha a teljes háborús időszakot vizsgáljuk: 1939 és 1945 közt a német hadiipar közel 50 ezer páncélost, míg a Szovjetunió 120 ezer harckocsit és önjáró löveget állított elő. [forras1, forrás2]) Ugyanakkor tény, hogy a német Panzer IV és V jobb minőséget jelentett és a Tigrisek (bár sok műszaki probléma akadt velük) sokkal több T-34 -es harckocsival végeztek, mint amennyi megsemmisült közülük a keleti fronton.

A T-34 -re jellemző olcsóbb, öntött torony, dízelmotoros meghajtás és egyszerűsített műszaki kivitel állt szemben a németek benzinmotoros, nagyobb súlyú páncél-szörnyeivel (Panzer IV., Párduc, Tigris).

Rávilágít a mennyiségi verseny helyzetére az 1943 nyarán lezajlott kurszki tankcsata: melyben ugyan végül a szovjetek számára kedvezőbb fronthelyzet alakult ki, mégis háromszor annyi harckocsit vesztettek az összecsapásban. A források szerint míg a németeknek 300 - 400 körüli páncélosan maradt lángolva a csatatéren, addig a szovjetek 1000 - 2000 közti harckocsi-veszteséget könyvelhettek el. (Az elemzők rendszerint három illetve hatszoros szovjet veszteségekről írnak. Ez durva adat, mégsem rengette meg az orosz hadiipart. Simán pótolni tudták, a németek viszont nem.) A német vereségen a legendás Tigrisek sem segíthettek [lásd lenti képet]. Bár a csata sikerfegyverei német részről sokkal inkább a stugok, Ferdinándok és más lövegek voltak, melyek együttesen több T-34 -est iktattak ki, mint a német hadiipar "sztár-harckocsijai" a Párducok és Tigrisek.

Egy Tiger I a keleti frronton (Bundesarchiv)

Ugyanígy alakult a fegyverarány nyugaton is: a Franciaországban, a Benelux államokban illetve az utolsó hónapokban német területeken a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló (és a csatornán tízezer-szám átszállított) M4 Shermanok és Firefly -ok mennyiségben jelentősen verték a német panzerokat, kezdetben kétszeres, majd többszörös mennyiségi fölényt alkotva.

Összességében tehát a keleti fronton háromszoros, nyugaton pedig kétszeres mennyiség-arány (a németek hátrányára) tehát nem csak az emberanyag, hanem a páncélosok és tüzérségi fegyverek terén is állandósult 1944 -től. Így megalapozottnak tűnik a kijelentés, hogy Hitlert elsősorban az ember-anyag és fegyver-fölény verte meg 1943 és 1945 között. Tegyük hozzá: tehetséges tábornoki kar, remek stratégák egész sora és jól képzett katonaság (remek harckocsi és lövegkezelők hada) állt rendelkezésére. És jól kidolgozott haditervek, átgondolt hadműveletek, magas innovációjú haditermelés támogatta mindezt.

Végül kiemelendő, hogy a szovjetek és amerikaiak jóval nagyobb mennyiségben rendelkeztek energiahordozókkal (főleg kőolajjal) mint a III. Birodalom, mely mindent megtett azért, hogy ezen az arányon némileg javítani tudjon. Erre példa a kaukázusi - bakui olajmezők megkaparintásának szándéka 1942-ben. Csakhogy ez nem jött össze (tartósan), így a háborúhoz elengedhetetlen energiahordozók terén megint csak jelentős német hátrány alakult ki. (Amikor az ardenneki német offenzíva többek közt benzinhiány miatt fulladt kudarcba 1944/45 telén, Hitler sokadjára tapasztalhatta meg az olaj-birtoklás jelentőségét.)

Németek a Kaukázusban

Az ember-anyag, energiahordozók, fegyvergyártás  hármasából az utóbbi lemaradása fájt azonban legjobban a német hadvezetésnek és személyesen Adolf Hitlernek is. Adódhat a kérdés: jobb döntés lett volna e a németek részéről a minőségből engedés, vagyis a nehéz és drágán előállítható páncélosok innovációja helyett (Panzer V-VI. program) az oroszokhoz hasonlóan inkább az olcsó tömeggyártásra összpontosítani? Aligha tudjuk meg a választ. Viszont az erőviszonyok tanulmányozása és a két oldal ember-anyag illetve páncélos-erő összevetése érthetőbbé teheti számunkra a háborús események alakulását.

2020.05.15.22:34

A XIX. századi magyar történelem egyik ikonikus és érdekes alakja az 1813 és 1878 közt élt Rózsa Sándor, alföldi betyárvezér. Megítélése a mai napig nagyon vegyes: egyesek hősnek tekintik, afféle magyar Robin Hoodnak, míg mások a bűnözőt és tolvajt látják benne.

A furcsa ambivalencia abból adódik, hogy Rózsa Sándor egy olyan korszakban volt betyár, amikor Magyarország az osztrák elnyomás ragbigáját nyögve büszkén tekintett mindenkire, aki szembeszállt az elnyomó és megszálló idegenekkel. Márpedig Rózsa Sándor erről volt híres: rabolta, fosztogatta az elnyomó hatalom javait, majd megszökött az üldözésébe kezdő osztrák katonák elől és gyakorlatilag hülyét csinált belőlük. Igaz, hogy közben egy-egy magyar tanyát is kifosztott, de ezt megbocsátotta neki a nép, mert részint elsősorban a kollaboránsokat (elnyomókkal együttműködőket) rabolta ki, részint mindez eltörpült azon tény mellett, hogy az 1850-es években szinte egyedül ő szállt szembe fegyveresen az osztrák hadsereggel. Betyár "karrierjét" 23 évesen kezdte, amikor a szintén lopásért felakasztott apja, Rózsa András nyomdokaiba lépve két tehenet lopott Kiskunhalas közelében. A szegedi börtönbe vitték, de ügyesen megszökött és innentől kezdve élete a csendőrök és katonák elöli folytonos menekülés jegyében telt.

Rózsa Sándor kalandos életének legérdekesebb részét a szabadságharcban nyújtott szereplése adta. 1848 szeptemberében egy sajátos üzenettel kereste meg ugyanis Kossuth Lajost, melyben kegyelemért cserébe felajánlotta 150 fős lovascsapatának a szolgálatait a harcok idejére. Mivel 1848 október 3-án a hódmezővásárhelyi városi és vármegyei elöljárók a kegyelem megadását javasolták Kossuthnak, létrejött az alku a későbbi magyar kormányzó és Rózsa Sándor között. A betyárcsapat a délvidéki szerbek ellen került bevetésre, Damjanich tábornok felügyelete alatt. Rózsa serege a strázsai csatában 1848 november 9-én bizonyította vitézségét, amikor rommá verte a szerbeket, 637 halottat hagyva a csatatéren. Az ezt követő egy hónapban azonban a szabadságharc fegyelemhez szokott tisztjei és tábornokai már panaszkodni kezdtek Rózsáékra, mert azok a bevetéseik során (és közben) alkoholizáltak, tivornyáztak és kegyetlenkedtek. Végül Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos javaslatára Kossuth 1848 decemberében leszerelte Rózsa Sándor betyárseregét, felbontotta alkujukat és a harcoktól való távolmaradásra szólította fel a betyárokat.

A szabadságharc 1849 -es leverését követő években Magyarország megalázott népként tűrte az osztrák elnyomást. Haynau rémuralma, majd Alexander Bach elnyomása közben egyedül Rózsa Sándor zaklatta az elnyomókat, ami szimpátiát keltette az emberekben. Egy idő után a bécsi udvar már ellenállóként tekintett Rózsára és 10 ezer forint vérdíjat tűzött ki a fejére. Égen - földön keresték, többször bejárva a Dél-alföldi tanyavilágot, ám Rózsa Sándor éveken át kicsúszott a kezeik közül. Gyakran húzta meg magát kedvenc alvezére, Veszelka Imre balástyai tanyáján és egyik szerelme is egy Veszelka lány lett, aki két gyermeket is szült Rózsa Sándornak. (Rózsának egyébként számtalan nője volt fiatal éveiben is, egyik-másik még a betyár életet is vállalta élte és betyárcsapatának tagjává vált.)

Végül 1857-ben egy árulás következtében elfogták, amikor Katona Pál Szeged környéki gazda feladta őt az osztrákoknak. Pere 1859 februárjában életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásával ért véget, de ebből csak 11 évet ült le (1857 és 1868 között), mert a kiegyezés amnesztiát adott számára. (A 11 évet egyébként jórészt Kufstein, Theresienstadt és Pétervárad börtöneiben töltötte.)

Veszelka Imre, aki Rózsa Sándor legfőbb társa és alvezére volt

A szabadon bocsátás dacára csak alig négy évre vált újra szabad emberré, mert visszatért a bűnözéshez (ami vesztét okozta): 1868 és 1872 közt vonatokat és postakocsikat rabolt ki. Végül gróf Ráday Gedeon királyi biztos 1872-ben csapdába csalta Szegeden (azzal az ígérettel, hogy ha eljön egy találkozóra, akkor az állam felfogadja pandúrvezetőnek. Ez titkos vágya volt Rózsának). Csakhogy amint elment a találkozóra, a csapda bezárult, így Rózsa Sándor örökre fogoly lett: 59 évesen véglegesen rabbá vált.

A szamosújvári börtönbe került, ahol még 6 évig élt, majd 4 hónappal 65. születésnapja után a gümőkór megtámadta szervezetét és a betegség végül legyűrte. Rózsa Sándor 1878 november 22-én, mint a korszak leghíresebb betyára hunyt el.

Rózsa Sándor megítélése ma is nagyon megosztja az embereket: napjainkban hajlamosak vagyunk korunk erkölcsei szerint mérlegelni tetteit, figyelmen kívül hagyva, hogy 160 évvel ezelőtt egészen más viszonyok jellemezték hazánkat. Azért válhatott ugyanis Rózsa Sándorból legenda, mert az osztrák katonai megszállás és elnyomás éveiben fegyverrel szállt szembe az ellenségnek tekintett labanc hadsereg katonáival.

2020.05.13.15:33 

A kétezer éves magyar történelem első ezer esztendeje ugyan nagyrészt ködbe vész (és jórészt az Ural hegység körüli és/vagy Belső-ázsiai tartózkodásunkat, majd az Európa felé történő vándorlásunkat öleli fel), a második ezer évről azért elég sokat tudunk. Például azt, hogy több államformát váltogattunk egymás után. A legelső a fejedelemség volt, mely a Honfoglalás idejére esett, majd következett az államalapítással létrejövő "patrimoniális monarchia" (melyben a földbirtok adta az államhatalom alapját). Ez jellemezte az Árpád-kort és az utána következő Anjou-korszakot is, Zsigmond 50 évével együtt, összesen közel fél évezreden keresztül.

Ezt a tipikusan középkori berendezkedést három királyságforma követte egymás után: a rendi monarchia (1438-1848), melyben már a király a nemesekkel együtt volt kénytelen uralkodni, majd az alkotmányos monarchia (1848-1918), amikor a király hatalmát egy alkotmány is korlátozta (bár közben egy kis "abszolutizmust is kaptunk az osztrákoktól [1849-1865]) és végül jött a király nélküli monarchia (1920-1946), ami nálunk Horthy-kor néven vonult be a történelem-könyvekbe (mint a kormányzó "kvázi-uralkodásának" időszaka). Rögtön feltűnhet a "hézag" 1918 és 1920 között, ami azért van, mert akkor először történelmünkben nem a királyság, hanem a köztársaság berendezkedését választottuk.

Az első magyar köztársaságot az első világháborút követő őszirózsás forradalom hozta el, melynek győzelme után Károlyi Mihály gróf megteremtette az első magyar parlamentáris berendezkedést. Ez a forma csupán négy és fél hónapot élt meg (1918 október 31 és 1919 március 21 között), mert a legkevésbé sem tudta orvosolni az akkori problémákat. Nem tudta megoldani például az országos nyomort, a munkanélküliséget és a környező "antant-bérenc" hadseregek (cseh, román, szerbe csapatok) folyamatos hazánkba nyomulását. A Károlyi-rendszer tanácstalanságát és a káoszt kihasználva a kommunisták kaparintották meg a hatalmat (1913 március 21.) és jött 133 napnyi kommunista diktatúra (tanácsköztársaság). Ezt az újabb 4,5 hónapot nem tekinthetjük azonban valódi köztársaságnak, mert annak egyetlen "kelléke" sem valósult meg (nem volt több párti pluralizmus, nem volt valódi parlament, nem voltak szabad választások és nem érvényesültek a polgári szabadságjogok).

A két baloldali fordulatot (őszirózsás forradalom és tanácsköztársaság) egy román megszállás követte és hazánk nyakig merült a teljes káoszba, amit még Trianon tragédiája is tovább fokozott. Így 1920-ra az a tanulság kezdett kialakulni mindenkiben, hogy a köztársasági berendezkedés csak bajt, nyomort és szerencsétlenséget hozhat a magyarság számára. Régiesen mondva: "a kommunista és zsidó gyűlölet magja elhintetett" a jó magyar földben. A tanulságot aztán 1920 tavaszán leszűrve: újra visszatértünk a királyság rendszeréhez, bár királyt nem tudtunk szerezni magunknak. Habsburg uralkodó nem jöhetett szóba (az antant nem engedte volna) máshonnan meg nem jött jelentkező. Így maradt Horthy, akit sebtiben kormányzóvá avattunk (némileg engedve nemzeti hadseregének, mely csőre töltött fegyverekkel vette körbe a parlamentet, nehogy rosszul lendüljenek magasba a képviselői kezek).

A Horthy-rendszer autokráciája azonban működőképesnek bizonyult: a Bethlen-korszak (1921-1931) konszolidálta a viszonyokat, az uralkodó konzervatív nemesi elit pedig zavartalanul vezette az országot, őrizve kiváltságait. Ennek a nemzeti-konzervatív királyságnak azonban a Hitler oldalán végigharcolt második világháború 25 év után véget vetett és 1946-ban újra köztársaság lett Magyarországból.

A Horthy-kor "szerényen visszafogott" külsőségei

A második magyar köztársaság 3,5 éve 1946 február 1 és 1949 augusztus 20 közt azonban a Rákosi-banda (Gerő, Farkas, Révai) hatalomátvételéről szólt, szovjet támogatással. A kommunista diktatúra az 1949-es sztálinista alkotmánnyal lett teljes és ágyazott meg 40 évnyi szocialista berendezkedésnek, melyet megint csak nem lehetett valódi köztársaságnak nevezni a Rákosista keményvonalas-, majd Kádári felpuhított diktatúra miatt.

Az 1985-el meginduló (Gorbacsov megjelenésével beinduló) és az 1990-es első szabad választásokkal révbe érő rendszerváltás teremtette meg 1989-ben a harmadik magyar köztársaságot. A korszak első éveiben kialakult a magyar demokrácia alapvető keretrendszere, mely később fokozatosan újabb és újabb átalakításokon esett keresztül (főleg 2010 után), egészen a jelenlegi nemzeti-konzervatív-populista berendezkedés rögzüléséig. Összesen 8 (azaz nyolc) alkotmánymódosítás történt 2012 óta (az utolsó módosításra 4 hónapja került sor).

Ha történelmünk XX. századi időszakát vesszük górcső alá, akkor a színes államforma-paletta alapvetően 4 megjelenési formában bukkan fel: alkotmányos királyság (1918 előtt), parlamentáris demokrácia (1918-1920, 1946-1949, 1989-2010), diktatúra (1919, 1949-1989) és autokrácia (1920-1946, 2010-2020). Nagy kérdés: mi jön később?  

 2020.05.10.15:12 

Közeledik Trianon 100. évfordulója, hiszen 1920 június 4-én írták alá Párizs elővárosában, a versailles -i kastélyegyüttes Grand Trianon nevű épületében, a Galerie des Cotelles egyik asztalánál a szégyenletes Trianoni békediktátumot. A szignatúrákat a Magyar Királyság két képviselője (egy minisztere és egy államtitkára): Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd helyezték el a dokumentumon, pesti idő szerint aznap 16 óra 32 perckor. Idehaza megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, leállt 10 percre a közlekedés, bezárták az iskolákat, félig leengedték a zászlókat és 8 millió magyar borult gyászba. Ez volt a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája (a tatárjárás és a mohácsi vész mellett), mely  ami napig hatást gyakorol országunkra.

A versailles-i békekonferencia megnyitása 1919 januárjában ( Universal History Archive/UIG via Getty Images)

De mi vezetett ehhez a nemzeti katasztrófához? Mi történhetett volna másképp? Mire tanít bennünket a 100 évvel ezelőtti tragédia? Nem biztos, hogy találunk válaszokat, de pusztán az események felidézése, a megfelelő kérdések feltétele és a párbeszéd (gondolataink megosztása) is közelebb vihet a gyász feldolgozásához és a megemlékezéshez.

Trianon 1919 (Joseph Finnemore festménye)

Trianonban kettészakították népünket és feldarabolták országunkat. A tragikus tény mellett leginkább azonban az okok voltak dühítőek: az antant mindenható urai ugyanis (Georges Clemenceau vezetésével) büntetni akartak és a francia politikai érdekeket érvényesíteni egy virágzó Közép-európai birodalom végleges szétverésével és lakosainak megalázásával. Annak a birodalomnak az örök időkre való felszámolásáról döntöttek, mely birodalom a fennállásának 650 éve alatt - kevés kivételtől eltekintve - mindig Franciaország ellensége volt. A Habsburgok 1273-ban I. Rudolf császári megválasztásával és később magyar segítséggel (IV. László támogatásával) az 1278-as morvamezei csata révén szerezték meg maguknak Ausztriát (mely akkoriban még az "Osten reich" azaz keleti birodalom néven volt ismert a Babenberg család kezén). A következő évszázadokban a Habsburgok megerősödtek, jelentős európai dinasztiává váltak és hol házasságkötéssel, hol ravasz politikával, hol pedig hódító háborúkkal, de hatalmas birodalmat hoztak létre. Mikor Magyarország bekebelezése következett 1526-ban, már több százezer négyzetkilométeres volt államuk, melyhez a spanyol trón megszerzése révén még amerikai gyarmatok is tartoztak (V. Károly birodalma).

A Habsburg Birodalom magába olvasztotta a Magyar Királyságot és négy évszázadra, 1918-ig kezébe vette a magyarság sorsát. Ez idő alatt hol kiegyensúlyozott, hol viszályokkal teli, hol ellenséges volt az osztrák-magyar viszony (három szabadságharcot szülve), de végül 1867-re a kiegyezés révén eljött a megbékélés ideje is. A Magyar Királyság megegyezett Ferenc József császárral egy közös, jól működő és fejlődő birodalom megteremtésében. Az Osztrák-Magyar Monarchia, melyben a magyarok végre önmagukat igazgathatták, saját kormány és parlament alatt - és csak a külpolitika, pénzügyek, illetve hadvezetés tekintetében kellett Béccsel egyeztetniük - majdnem fél évszázadon keresztül működött gyümölcsözően, 1867 és 1914 között. De sajnos jött a háború.

Az első világháború mindent megváltoztatott: a Habsburg - Hohenzollern - Tisza összefogás (vagyis az osztrák-porosz-magyar szövetség) erősnek tűnő katonai tábort teremtett, mely az antant (angol-francia-orosz tábor) visszaszorításával új világ-felosztást remélt. Mivel Tisza István számára csak a dualista osztrák-magyar állam fennmaradása és az itthoni kiváltságos helyzetű, konzervatív rétegek hatalmon tartása számított, hazánk Ausztria oldalán nyakig merült a háború poklába. 1915 és 1918 között három fronton véreztek fiaink: Galíciában (ma lengyel-ukrán területeken), az olasz határvidéken (a Doberdó fennsíkon és Isonzó folyó mentén) illetve a Balkánon (Szerbiában, Romániában).

A háború végére, 1918 októberére kimerült az ország, 680 ezer halottunk hevert a csatatereken [forrás] a lakosságot pedig nyomor, éhínség és spanyol-nátha pusztította.

Bár az őszirózsás forradalom az elégedetlenségre támaszkodva - a háborúból és a Monarchiából való kilépést követelve, illetve az általános választójogért kiállva - győzelmet ért el, a hatalomra kerülő Károlyi Mihály gróf nem tudott javítani a válságba merülő ország helyzetén. A Monarchia ugyan szétesett és hivatalosan a háború is véget ért, a környező kis országok, évezredes magyar-gyűlöletüktől hajtva és új területek megszerzése reményében tovább folytatták a hazánk elleni harcot. A románok keletről, a szerbek délről, a csehek pedig északról közeledtek, lopva a magyar földet, minden egyes magyar falu elfoglalásával. Károlyi összezavarodott: le akarta zárni a harcokat, de nem tudta hogyan tegye. Az antant bizalmatlan volt vele szemben (baloldali kötődései miatt), belső ellenségei pedig bukására vártak. Végül a káoszt a kommunisták tudták kihasználni, amikor bejelentették Károlyi lemondását. Bár ez nem volt igaz - csupán 1919 márciusában a szocdemek felé próbálta előkészíteni a hatalom átadását - a tanácsköztársaság kikiáltása eldöntötte az ország sorsát: a kommunisták kezébe került minden. Jött a vörös terror 133 napja, mely alatt az antant véglegesen hazánk ellen fordult. Innentől a román, cseh és szerb diplomaták már könnyedén hangolták ellenünk a nyugati nagyhatalmakat, nem volt nehéz elhitetni velük a magyarság megbüntetése közös érdek Európa számára.

gróf Károlyi Mihály

Károlyi felelőssége azóta is gyakran felvetődik. Pedig csupán naiv idealista volt, aki hitt a parlamentarizmusban, hitt a szociáldemokraták becsületességében és hitt abban, hogy az általa megkötött fegyverszüneti egyezményt (belgrádi szerződés) betartják majd a környező népek hadseregei. (Ez utóbbi már csak azért is meggyőződése lett, mert az gondolta, hogy antant rászorítja majd a szerbeket, románokat és cseheket a szerződés tiszteletben tartására.)  Csakhogy tévedett: az antant nem törődött velünk, magyarokkal, a szociáldemokraták lepaktáltak a kommunistákkal (a háta mögött) és becsület is csak annyi volt bennük, mint Clemenceau -ban: semmi. Kijátszották a "vörös grófot" így menekülni kényszerült, országa pedig a kommunisták ölébe hullott,

A tanácsköztársaság jelentette katasztrófa, mint Magyarországról kiállított elégtelen politikai (és erkölcsi) bizonyítvány egybevágott Franciaország nagyhatalmi érdekeivel: mindkettő arra ösztökélte Európa akkori vezetőit, hogy kemény büntetésben részesítsék a renitens országot. Noha egy birodalom részeként nem voltunk maradéktalanul szuverének, mégis nagyobb büntetést kaptunk, mint az önálló államok. A Párizs környéki békékben megbüntetett 5 ország közül (Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária, Törökország) mi szenvedtük el a legsúlyosabb szankciókat. Elvették országunk területének kétharmadát, 3 millió magyar honfitársunkat szakították el tőlünk és megfosztottak bennünket bányáink, iparvárosaink, hegyeink nagy részétől és tengeri kikötőnktől.

Az eredeti békediktátum és a belőle kihajtogatott Magyarország térkép (fotó: Vojity Tvrtko)

Mire tanít bennünket ez a katasztrófa? Nos, a magam részéről először is arra, hogy soha nem szabad feladni a harcot, ha országunkról van szó. Károlyi feladta 1919 márciusában, mikor katonáinkat hazatérésre szólította fel, melyet azonnal kihasználtak a környező hadseregek. Sajnos maga a nép is feladta, amikor hagyta, hogy a kommunisták megkaparintsák a hatalmat (melyért később Horthy híres Gellért szálló előtti beszédében keményen megdorgálta a "vörös rongyokba öltözött Budapestet" - 1919 november 16-án). A másik tanulság a "jó oldalra állás" politikai pszichológiája, mely soha nem nem valami fényesen a magyaroknak: elrontottuk 1940-ben ben is, amikor szövetségre léptünk Adolf Hitlerrel és ezzel újra vesztes oldalon találtuk magunkat. Végül Trianon tanulsága az összetartás fontosságának felismerése is, melynek elhanyagolása ugyancsak magyar átok, hiszen előszeretettel választunk autokratákat, önkényes vezetőket, vagy támogatunk diktátorokat, akik aztán a nemzet egységét saját híveikre szűkítve visznek bennünket a kiközösített államok táborába.

Versailles, 1919 június /fotó: ENA/

Trianon egyszerre múlt, jelen és jövő, egyszerre gyász, düh és tanulság, melyek mindegyike annyira magyar érzés, hogy mára beépült identitásunkba is. 100 évvel Trianon után, közeledve az évfordulóhoz ezen kellene legondolkodnunk, mégpedig közösen, elfelejtve a "jó és rossz magyar" ezer éve téves sztereotípiáját.

***

Az Aranybulla (arany függőpecsétes oklevél) mely hazánk történelmének egyik legérdekesebb és legfontosabb dokumentuma 7 példányban készült - mégpedig 1222 áprilisában - mára sajnos ezekből egyetlen egy sem maradt fenn. Mégis megtekinthető, mert egy hitelesített, 1318-ban készült másolat megőrződött róla a katolikus egyház magyarországi központjában, Esztergomban, a Prímási Levéltárban.

Az Aranybullát 1222 április 24-én II. András (ur. 1205-1235) Árpád-házi királyunk adta ki Fehérváron, egy kényszerítő mozgalom hatására. A mozgalomban a magyar kiváltságos rétegek vettek részt, mert különböző sérelmeik közös táborba terelték őket és együtt akartak maguknak jogokat kiharcolni a királyi hatalommal szemben. A nagybirtokos bárói rétegek azt sérelmezték, hogy András az 1203-ban elvett és Magyarországra hozott felesége, Gertrud von Andechs-Meran, vagy ismertebb nevén: Merániai Gertrúd befolyása alatt állva, inkább a bajor lovagoknak adományozta a különböző "zsíros" méltóságokat és címeket, ahelyett, hogy azokat köztük osztotta volna szét. A három legfontosabb magyar báró - Péter ispán, Kacsics nembeli Simon és Bánk veje Simon - felháborodása odáig terjedt, hogy a Gertrud is a célpontjukká vált. Amikor András épp egy halicsi hadjáraton vett részt, 1213 szeptember 23-án egy nagyszabású vadászatot rendeztek a Pilisben, melyre meghívták a német lovagokat és Gertrudot is. Amint a vadászat elkezdődött, lecsaptak az idegenekre: megölték a királynét és teljes kíséretét is. II. András hazatérve: azzal szembesült, hogy a merényletről a teljes magyar főnemesség tudott és mindenkivel egyszerűen nem számolhat le. Végül csak Péter ispánt húzatta karóba, a többiek megmenekültek a király bosszújától.

II. András arcképe a Thúróczi-krónikában

A merénylet időszakára azonban Andrásnak nem csupán a báróktól kellett tartania, a kisnemesek is ellenségeivé váltak. Ennek oka 1222 -re az lett, hogy a magyar főnemesek önkényeskedései és elnyomása miatt félelemben élő kisbirtokosok semmiféle védelmet vagy segítséget nem kaptak uralkodójuktól. Úgy érezték, csak kényszerrel tudnak kisajtolni valamiféle okiratot II. Andrásból, mely évszázadokra tud védelmi jogokat adni számukra. Végül a szerviensek - azaz a szolgálati birtokokkal rendelkezők, akik inkább örök-birtokra vágytak volna - szintén király-ellenes mozgalom részei lettek, hogy kiharcolják földjeik saját tulajdonba vételét.

A nemesi mozgalom tehát 1222 -re szinte a teljes magyar nemességet felölelte, így II. Andrással szemben komoly kényszerítőerőt képviselt. Főleg, hogy a király nem is állt éppen a hatalom magaslatán: kincstára kiürült, a zsidóktól vett fel kölcsönöket, aminek fejében a szinte teljes magyar sókereskedelmet át kellett engednie számukra (ami pedig királyi regále jog volt). Amellett viszályban állt a befolyásos Német Lovagrenddel is, melyet először még hazánkba hívott (a Barcaságba), majd mégis elűzte őket. Ráadásul rengeteg királyi birtokot is kénytelen volt korábban eladományozni (mely gyengítette erejét, vagyonát és befolyását), mert uralma előtt testvérháborút vívott Imrével (és ebben birtokokkal tartotta a maga oldalán híveit).

II. András kihirdeti az Aranybullát (Jantyik Mátyás festménye)

Végül a magyar nemesi mozgalom kiharcolta II. András meghátrálását és az Aranybulla ünnepélyes kiadását, mely számtalan jogot adományozott a magyar nemességnek. Az összesen 31 cikkely legelőször is biztosította a nemesi adómentességet, mely egészen 1853 -ig, az úrbéri pátensig megmaradt. A későbbi évszázadokban többször megerősített, majd a XIX. században (főleg a reformkorban) megtámadott nemesi - sarkallatos jog és törvény azon az elven alapult, hogy a nemesség a vérével adózik, mikor fegyverrel támogatja mindenkori királyát. (Ezzel mintegy "letudja" adókötelezettségét.)

Az ünnepélyesen kiadott Aranybulla örök-birtokká nyilvánította a szerviensek szolgálati birtokait és elrendelte, hogy bírói ítélet nélkül ezentúl egyetlen magyar nemes sem lehet elfogatható. Az okmány előírta, hogy a nemesség az évenkénti fehérvári panasznapon közvetlen is fordulhasson a mindenkori királyhoz. A fontos irat arra is kitért, hogy a magyar nemesség csak külső támadás esetén köteles hadba vonulni a király szavára és ellenállásra jogosult, ha az uralkodó nem tartja meg az Aranybullában foglaltakat (ez volt az "ellenállási záradék"). Végül kiemelendő: szabályozta a királyt abban a tekintetben is, hogy ezentúl nem adományozhatott külföldieknek korlátlanul méltóságokat és nem halmozhatta a címeket egy-egy kegyence számára.

Érdekesség az is, hogy 9 évvel később az Aranybullát kiterjesztették a papságra is: 1231-től a papokat is megillette az adómentesség és innentől egyházi személyek felett nem ítélkezhetett világi bíróság vagy világi főúr. (És persze ehhez is társult ellenállási záradék.) Az Aranybulla 631 esztendőre biztosította a magyar nemesség különleges jogait a Magyar Királyságban. Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy ezeket a bizonyos különleges jogokat mennyire használta fel hasznosan, (vagyis legalább részben hazája érdekében) a hazai nobilitas és mennyiben volt ezer év önzése az, ahogyan mindig CSAK saját érdekeit nézte [miként erről egy korábbi posztomban írtam].

*** 

Európában a legelső érettségiket II. Frigyes Vilmos Poroszországában tartottak, mégpedig 1788-ban abból  acélból, hogy előszűrjék az egyetemekre jelentkezőket. Az érettségiztetés ezt követően főleg a német tartományokban terjedt gyorsan (Bajorország, Szászország ... stb), majd a XVIII. század végén és a XIX. század elején eljutott Franciaországba és Angliába is. A Habsburg Birodalom 1849 -ben foglalkozott először a porosz oktatási modell átvételével, miután a birodalom vallás és közoktatási minisztere Leo Thun lett (teljes nevén: Leopold Graf von Thun Hohenstein). Az úriember 1849 július 28-án vette át hivatalát és rögtön egy oktatás egészét érintő rendeletet dolgozott ki, melyet Ferenc József császár 1849 szeptember 15-én hagyott jóvá.

Leo Thun oktatási miniszter rendelete a következő címet viselte: "Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich". Magyarul: "Az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák szervezetére vonatkozó szabályzat". A rendelet tartalmi és szakmai részeinek összeállításában két egyetemi tanár működött közre: Franz Exner (prágai egyetem) és Herrmann Bonitz (bécsi egyetem). A rendelet amellett, hogy bevezette az érettségiztetés rendszerét, egyúttal létrehozta a 8 osztályos gimnáziumot (mely egy 4 éves algimnáziumra és egy szintén 4 éves főgimnáziumra tagolódott), illetve megteremtette a 6 osztályos reáliskolát. (A reáliskolák is két részből álltak: 3 osztályos alreál és ugyancsak 3 osztályos főreál részből).

A Habsburg Birodalmon belül Magyarországon a legelső érettségire 1851-ben került sor. A matura (érettségi) komoly megmérettetést jelentett akkoriban és jelentős tudásbeli elismerést a XIX. század során. A tankötelezettség elrendelése egyébként ezt követően 17 évvel került sor, 1868 -ban (Eötvös József báró kezdeményezésére).

Az érettségiztetés később több szabályzáson is átesett: a legelső ilyenre 1952-ben került sor, amikortól már nem közvetlen belépőt jelentett az egyetemekre, csupán az oda való jelentkezés előfeltétele lett. Innentől írásbeli és szóbeli részekre tagolódott a vizsga. Később, 1982-ben újabb változtatások következtek: bizonyos tantárgyaknál ugyanis lehetővé tették a közös, érettségi-felvételi letételét, vagyis le lehetett tudni egyetlen vizsgával mindkettőt. Még később 2005-ben újabb nagy átalakítás történt: létrehozták a kétszintű érettségiztetést, vagyis a közép és emelt érettségik rendszerét. (Amellett történelemből megjelent 2005 -től az írásbeli is, a szóbeli mellett.) Az emelt érettségik (2005 óta) magasabb pontszámot biztosítanak a továbbtanuláshoz és bizonyos egyetemi szakokra csak emelt szinttel lehetett bekerülni (mint például a jogi karokra emelt szintű történelem érettségi szükséges).

Maga a tananyag - főleg a humán tárgyakból, mint a magyar és történelem - a rendszerváltás során jelentős változásokon ment át és a Kádári-idők marxista szemléletét (pl osztályharc "belemagyarázása" mindenbe) lecserélték teljesen új megközelítésekre.

A jelenlegi rendszer anomáliái

Az érettségiztetés és felvételiztetés rendszerének 2005-ös teljes összekapcsolása számtalan problémát hozott felszínre (az egyik éppen most, a járvány kapcsán lett egyértelmű, amikor kiderült mekkora gond a továbbtanulásban, ha elmarad az előtte közvetlenül esedékes matura). Korábban egyetlen, egységes érettségi volt minden tanuló számára, melyet aztán a különböző egyetemek (és főiskolák) külön-külön megszervezett, differenciált és saját szempontok alapján kialakított felvételiztetése követett. Ez sokkal jobban működött és életképesebb is volt a jelenlegi szisztémánál. Érdekes visszakövetni az oktatási vertikum eredményeit a 2005- előtti időkbe, amikor minden téren jobban teljesített a szféra és a hazai diákság.

Saját hivatásomnál fogva a történelem érettségiztetéséről tudok a legtöbbet, melynél egyértelmű probléma a forrásközpontúság erőltetése a középszintű oktatásban (és az érettségiken). Ezzel kapcsolatban az általam nagyra tartott Hahner Péter történész, tanszékvezető egyetemi docens véleményével értek egyet, aki néhány éve így fogalmazott:

"Sajnos nem tudok egyetérteni a magyar középiskolai oktatással, ami a hangsúlyt a forrásközpontú történelemoktatásra helyezi. A források azoknak valók, akik történészek lesznek. Attól félek, hogy a középkori és újkori, a mai nyelvhasználattól távol álló szövegek tanulmányozásával csak elriasztjuk a fiatalokat. Mivel az általános és középiskolás tanulók többsége nem fog hivatásszerűen foglalkozni a történelemmel, ezért a tanáraiknak nem szövegeket kellene elemeztetniük velük, hanem felébreszteni az érdeklődésüket a történelem iránt." /Hahner Péter történész, tanszékvezető egyetemi docens./

Ma, május 4-én több, mint 80 ezer magyar diák kezdi meg magyar írásbeli érettségijét, a 2005-ben kialakított kétszintű rendszerben. Kedden a matematika, szerdán pedig a történelem következik.

Felhasznált szakirodalom:

• magyar-irodalom.elte.hu - Pukánszky-Németh: Neveléstörténet, Iskolaügy és pedagógia az abszolutizmus korában
• Töttösy Magdolna: A magyarországi érettségi vizsga útja a kezdetektől 2005-ig
• Kép forrása: Fizel Natasa: A magyar polgári iskolai tanárképzés története, Gondolat, 2018.

***

A magyar történelem bizonyos szintű ismerete mellett felismerhető 1000 éves históriánk egyik "érdekes" és figyelemreméltó sajátossága: nemességünk és vezetőink örökös önzése, ha a haza sorsáról volt szó. Ha áttekintünk a magyar közép- és újkor kiemelt eseményein, be is igazolódik "gyanúnk": bizony elvétve fordult csak elő a kiváltságos vezetői rétegek felelősség-vállalása vagy önzetlensége a Magyar Királyságért.

Pedig több tekintetben is tehetséges népként számtalan dologra lehetünk büszkék: például olimpiákon sikeres sportolóinkra, aztán a sikeres magyar feltalálókra - tudósokra, illetve Nobel-díjasainkra és persze történelmünk dicső fordulatira, csatáira is. Ugyanakkor mindezt rendszerint tönkretette vezetőink visszatérő önzése. A magyar nemességre már az Árpád-korban is az örökös pártoskodás volt a jellemző: képtelenek voltak egységesek lenni a trónharcokban, az 1044-es ménfői csatában például egyesek Aba Sámuelt, mások Orseolo Péter támogatták, majd Salamon és I. Géza harcaiban megint kettészakadtak, később IV. Béla fiát apja ellen hangolták, végül a nemzeti királydinasztia kihalását követően Károly Róbert ellen a kiskirályok oldalára álltak. Luxemburgi Zsigmond a XIV. század végén már a bárói ligákkal küszködött, melyek békjóba kötötték.

A XV. századtól aztán végképp két tábor alakult ki: 1439-ben a megüresedett trónra a Habsburg pártiak támogatottja az újszülött V. László lett (akinek nevében persze a a dinasztia uralkodott volna) a Jagelló pártiak viszont I. Ulászlót akarták. Végül Hunyadi János felbukkanása döntötte el a vitát, aki a 16 éves Ulászlót választotta (és a bátaszéki csatában rá is kényszerítette a másik oldalt az ifjú Jagelló elfogadására). Az igazi katasztrófa azonban 1456 -ban közeledett, amikor jött a 40 ezres török sereg Nándorfehérvár alá és nagyon fontos lett volna a teljes összefogás. Ám Hunyadit magára hagyta a magyar nemesség, csak Kórógyi János küldött neki katonákat, hogy együtt megvédjék az ország kapuját. Két nemes és egy öreg itáliai szerzetes, Kapisztrán János álltak a vártán, diadalt aratva.

De persze nem tanult a nemesség a bajból, Mátyás keménykezű uralkodása után újra egymás ellen fordultak: marakodtak címekért, jogokért - különböző jelöltek mellé állva, ha új királyt kellene választani - és nem vették észre Nagy Szulejmán háborúra készülését. Aztán jött az újabb, minden korábbinál nagyobb katasztrófa: 1526 augusztus 29-én a mohácsi csata, melyben fele akkora sereggel álltunk ki az oszmánok ellen, mert az erdélyi és horvátországi hadak lekésték a csatát. Meghalt II. Lajos, odavesztek az országnagyok, Szulejmán pedig magántulajdonaként tekintett a Magyar Királyságra. De a nemesség csak tetézte a bajt: megint nem az összefogást kereste, hanem inkább polgárháborúba kezdett, egyik oldalon a Habsburg Ferdinándot támogatókkal, másikon a Szapolyai hívekkel.

Akadtak sikerek is, mint Eger 1552-es megvédése (a mennyien is voltak a törökök című nemzeti társasjátékot felidézve), mely diadalt mégiscsak elrontotta a Dobó iránti hálátlanság, amikor bemocskolták nevét, hogy utolsó éveit a pozsonyi börtönben töltse. (Egy birtok-vita miatt ülve, mely egy másik nemessel zajlott és amelyből aztán Dobó elítélésével I. Miksa húzott leginkább hasznot). A török idők 150 éve alatt további részekre szakadtunk: voltak törökhöz hű, Habsburg ellenesek (mint Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre) és voltak Habsburg-hű törökellenesek is, mint Zrínyi Miklós vagy Pálffy gróf. Végül megtörtént a török kiűzése (1699-re), viszont utána Ausztria szállta meg hazánkat és mivel kezdetben gyarmatként kezelt bennünket, 1703-ban megkezdtük ellenük a Rákóczi szabadságharcot. Ez volt a 907-es pozsonyi csata óta az első komolyabb összefogásunk.

A Rákóczi-szabadságharc azonban 1711-ben vereséggel zárult és bár elérte az osztrák elnyomás mérséklődését (egy teljesen új osztrák-magyar együttélési keretrendszer kialakításával), a Habsburg uralom mégiscsak megmaradt további 200 esztendőre hazánkban. A magyar nemesi széthúzás pedig új alakot öltött: egyes főurak (aulikus nemesség) a császári dinasztia feltétélen híve maradt, mások szembeszálltak például II. József magyar-ellenes politikájával, majd később I. Ferenc császár abszolutisztikus törekvéseivel (és rendőrállami rendelkezéseivel). Végül jött a reformkor (1830-1848) és a nemesség kettészakadása látványossá vált: egyik oldalon álltak a Széchenyi - Kölcsey - Kossuth - Wesselényi mellé felsorakozott ellenzékiek, másikon pedig a Habsburg-hű konzervatívok, akik messze nem saját népük és hazájuk boldogulását nézték, hanem saját vagyonuk és karrierjük gyarapodását.

 "Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete."

Mondta Petőfi és igaza volt: a reformkor haszonlesői, megalkuvói, az osztrákok kiszolgálói addig gátolták szabadság-törekvéseinket, amíg csak lehetett. Velük szemben vívtak szélmalom-harcot az olyan önzetlen hazafiak, mint például Széchenyi István gróf, aki kasztjának érdekeivel szemben haladva, saját pénzén is egy új, jobb Magyarországon munkálkodott. De a Széchényihez hasonló nemesek sajnos kevesen voltak, így a "pecsovicsok" (ahogyan maga Széchenyi nevezte őket) minduntalan elgáncsolták a reformkori törekvéseket.

Aztán a szabadságharc 1848/49-ben, 140 év után mégis újra egy táborba terelte a nemzetet és bár megint vesztettünk, egy ideig tényleg vállvetve küzdött nemes és nemtelen. Ám ezt megint keserű korszak követte: az 1850-es évek osztrák elnyomása, melyben újra előbújtak a szervilisen gondolkodók és gyengítették Deák mozgalmát (passzív ellenállás). Jött a kiegyezés az osztrákokkal 1867-ben, melyet aranykor követett (dualizmus 51 éve) ám ez a fél évszázad is állandó belső harcokkal telt. A vasútügyek kapcsán virágzott a korrupció, majd közeledett a századforduló a Tiszák uralma, amikor a nemesség egy része mameluk fejbólintókká degradálódott. Bármit megtettek csak karrier, érvényesülés és pénz üsse markukat.

Közben a parlament működésképtelenné vált az obstrukció miatt, melynek során a kiegyezést támadó ellenzékiek úgynevezett agyonbeszéléssel (a szó folyamatos egymásnak adásával) lehetetlenné tették a törvényalkotást. Tisza István ugyan felszámolta az obstrukciót (amiért az ellenzék mellesleg szétverték az üléstermet 1904 december 13-án), de egyúttal Tisza rendőrállammá is változtatta Magyarországot: a parlamentben innentől fegyveres őrök vizslatták a képviselőket, az utcákon pedig kardlapozó rendőrök és katonák verték le véresen a választójogot követelő munkások tüntetéseit (vérvörös csütörtök - 1912 május 23 - hat halott, 162 sebesült). A forradalom megállíthatatlanul közeledett és 1918 októberében ki is tört, Károlyi Mihály gróf vezetésével (őszirózsás forradalom). Kiléptünk háborúból, Monarchiából, mindenből, de kettős traumával fizettünk érte: jött a tanácsköztársaság diktatúrája és Trianon szégyenletes katasztrófája.

A XX. század folytatása sem hozott egységet: Horthy Miklós antant-támogatással megkaparintotta ugyan a hatalmat, de eltűrte a fehér-terrort (egészen 1921/22-ig nem volt hajlandó fellépni az önkényesen gyilkolászó szabadcsapatok ellen). A király nélküli Magyar Királyság Horthy Miklós kormányzói "uralkodása" alatt tekintélyuralmi rendszerben működött: a választójogot korlátozták (cenzus működött), a másként gondolkodókat elhallgattatták, miközben megindultunk a fasizálódás útján. Hitler legfőbb szövetségesei lettünk és még akkor sem fogtunk össze a háborúból való kilépésért, amikor már maga Horthy is ezen lett volna. 1944 október 15-én a nyilasok elárulták a kormányzót (és az országot), kiszolgáltatva bennünket Hitler SS csapatinak.

A háború után jött a Rákosi-rendszer (1945-1956) és az elvtelen, szovjeteknek dolgozó pártszolgák virágkora, akik az AVH -ban, a besúgóhálózatban, a különböző fegyveres testületekben illetve pártszervekben dolgozva fenntartották és működtették az 50-es évek embertelen kommunista diktatúráját. Ők árulták el 56-ot is a szovjet tankok visszarendelését követően előbb pufajkákban szolgálva majd később a vérbíróságokon. Aztán a Kádár-rendszer megint "kitermelte" a maga klientúráját, azoknak körét, akik a III/3 -as ügyosztály megbízásából és a pártközpontokban ügyködve tartották működésben a diktatúrát. 

Történelmünk ezer éve alatt mindvégig az önző, széthúzó, összefogni képtelen és saját hasznát leső nemesség béklyójában éltünk - ritka kivételektől eltekintve - később pedig az opportunizmus és az idegen minták szervilis követése jellemezte a vezető rétegeinket. A következmények súlyát napjainkban nyögjük. Kérdés: tetézzük hibáinkat, vagy előbb-utóbb megtanuljuk érdemük szerint kiválasztani vezetőinket? 

Képek forrása:

• Nagy Géza – Nemes Mihály: A magyar viseletek története (Franklin-Társulat, 1900, Budapest; Arcanum DVD könyvtár II., 2002, Budapest)

***

Elindult az Eremita blog, reményeim szerint érdekes témákkal, történelemmel, múltbeli különlegességekkel. Ha kíváncsi vagy a blog létrehozójára, olvasd el bemutatkozásomat. Annyit előzetesen, hogy a szerző egy eremita bölcsész, aki a világ dolgairól elmélkedik, leginkább a múlt történéseit boncolgatva.

Minimális moderációt muszáj alkalmaznom, legalábbis eleinte (főleg a személyeskedések és a trágárkodások kiszűrése érdekében). Várlak benneteket, sok szeretettel!

***