A magyar történelemben akadnak sikeres fejezetek, dicsőséges csaták, pozitív események és valódi hősök is, akikről tényleg érdemes filmet készíteni. A gondolat már csak azért is aktuális, mert a magyar filmgyártás (jelentős kormányzati támogatással) sorra próbálja meg filmre vinni történelmünk egyes fejezeteit. Karácsonykor debütált az Aranybulláról szóló 6 részes sorozat és hírek érkeztek egy Hadik című  magyar film forgatásáról is, mely a XVIII. században élt legendás magyar hadvezér, Hadik András (1710-1790) életét dolgozza fel. Őt tekintjük az 1756 - 1763 közti Hétéves háború legnagyobb magyar hősének, aki a Habsburgok oldalán, Mária Teréziát szolgálva sikerrel vezetett hadjáratot Poroszország ellen (Berlint is megsarcolva).

A kép forrása: LINK

Persze a Kádár-korban is készültek remek történelmi filmek, mint az 1968-es Egri csillagok (Sinkovits Imre, Venczel Vera, Bárdy György és Benkő Péter főszereplésével) vagy az 1978-as 80 huszár Sára Sándor rendezésében. És még sorolhatnánk - A koppány aga testamentuma [1967], Rákóczi hadnagya [1953], Kőszívű ember fiai [1976], Az aranyember [1962], Egy magyar nábob [1966]  ... stb. Ugyanakkor a rendszerváltás után készült magyar történelmi film-próbálkozások többsége már nem lett igazi sikertörténet. (Én ezek közül a magam részéről egyedül a 2002-es Hídembert találom értékelhető színvonalúnak.)

De mely magyar hősök és események érdemelnek még filmet? Ha időrendben haladunk, akkor az első mindenképpen Árpád fejedelem élete lenne. A filmes feldolgozás ellen szól azonban, hogy aránylag keveset tudunk honfoglaló vezetőnkről. Tudjuk, hogy ő vezette törzseinket a Kárpát-medencébe és tudjuk, hogy 893 illetve 907 között neki köszönhetjük sikeres letelepedésünket és helyei berendezkedésünket is új hazánkban. Tudjuk azt is, hogy 5 fia volt, akik közül azonban csak Zsolt leszármazási ága maradt meg, hiszen az ő fia, Taksony, illetve annak a fia Géza fejedelem tudott három évszázadon keresztül fennmaradó uralkodói dinasztiát alapítani (Árpád-ház).

Az első történelmi eseményünk, mely hatalmas sikernek tekinthető, a pozsonyi csata 907-ben, amikor a kiűzésünkre és elpusztításunkra érkező német seregek, IV. Lajos keleti frank király vezetésével, és két hadvezére, Liutpold bajor herceg illetve Theotmár salzburgi érsek hadvezérségével megtámadta a frissen letelepedett magyarságot. Ám a magyarok helytálltak és létszámbeli hátrányuk dacára óriási győzelmet arattak. Erről a csatáról vannak forrásokat említő kitűnő történész-munkák, például Aventinustól (1477-1534) és Torma Béla hadtörténésztől. Ám kérdéses, hogy csak ezek alapján készíthető e a csatáról megfelelően hiteles történelmi film. (És kérdéses, hogy a történetben milyen szerepet kapna Árpád fejedelem, akiről máig nem tudjuk, hogy ott volt e a csatában és egyáltalán élt e még 907 nyarán.)

Itt érdemes megállni egy pillanatra: mire vágyna inkább a hazai közönség: egy Aranybulla sorozathoz hasonló (népnevelő) dokumentum-szerű sorozatra, vagy inkább egy kalandfilmes jellegű, mégis történet-hű mozifilmre? Én az utóbbira szavaznék, hiszen a "szórakozva tanulás" sokkal kellemesebb és szélesebb rétegeket érintő változat, mint egy száraz történelemóra (és ezt történészként illetve filmkedvelőként is mondom).

Folytatva a fimre vihető magyar hősök és események sorát, harmadik helyre tenném Szent István életének feldolgozását, akiről ugyan elkészült az "István a király" 1983-ban, de sztorijának mozifilmes megvalósítását egészen biztosan óriási érdeklődéssel fogadná a haza közönség.

Az Árpád-háznál maradva: filmért kiált III. Béla élete is, aki 1172 és 1196 között uralkodva megteremtette a szilárd, európai mintájú, kormányzati-írásbeliséget is használó magyar állam alapjait. Kalandos életének egy részét Bizáncban töltötte, ahol a császár az örökösévé tette. Később saját gyermekének megszületése után I. Manuel visszaküldte Magyarországra, ahol viszont Béla hasznosította a Bizánctól ellesett kormányzati és adminisztrációs újításokat (oklevéltárak, kancellária, hiteles-helyek rendszere) Mellesleg III. Bélát koronázták meg először a Szent Koronával.

Károly Róbert (I. Károly). Forrás: LINK

Sikeres történelmi figurák voltak történelmünkben az Anjouk is, akik bár a francia uralkodóház oldalágából származtak (onnan kerülve Nápolyba, majd a magyar trónra), a Magyar Királyság sorsára nagyon komoly hatást gyakoroltak. Különleges film lenne készíthető Károly Róbert és Nagy Lajos életéből, akik hadjáratokat vezettek, győztes csatákban vitézkedtek, fontos törvényeket hoztak és regionális nagyhatalommá tették hazánkat.

A magyar történelem kimagaslóan sikeres korszakát jelentették a Hunyadiak: a nándorfehérvári hős, Hunyadi János és kisebbik fia, a magyarság történetének egyik legjelentősebb nagy királya, Hunyadi Mátyás. Utóbbit tekinthetjük hazánk történelmében az utolsó igazán sikeres uralkodónak (elvégre meghódoltatta a morvákat, legyőzte a törököket [fontos várakat visszafoglalva] és bevette Bécset, legyőzve az osztrákokat is). Különleges és mozgalmas film lenne készíthető Mátyás első számú hadvezérének, Kinizsi Pálnak az életéről is (1431-1494), aki az egyetlen veretlen magyar hadvezér, számtalan csata hőse. Ha már a törökverőknél tartunk: Nádasdy Ferenc, a legendás fekete bég (1555-1604) ugyancsak győzelmeket halmozva tette nevét örökre emlékezetessé.

A modern, 19-20. századi történelmünket nézzük, szerintem három figura alkalmas leginkább arra, hogy érdekes filmet készítsünk életéről: Deák Ferenc, akinek a kiegyezést köszönhetjük Jány Gusztáv, a második magyar hadsereg vezetője a Don kanyarnál és Horthy Miklós, aki máig a leginkább vitatott megítélésű történelmi alakunk. Horthyt illetően valóban nagyon nehéz volna a teljes objektivitás, mégis megérné elkészíteni róla egy filmet, mert története több fontos korszakot is felölelne: a Habsburg-uralomtól egészen a második világháborúig. 

Szintén érdekes témájú posztjaink: Hunyadi János élete,  A T-34 harckocsi, A Sándor-palota, Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

Hunyadi János a törökverő, a legendás nagy hadvezér, az igazságos Mátyás király édesapja, a nándorfehérvári hős, a magyar történelem legnagyobb harcosa. Mindezen kijelentések eszünkbe juthatnak róla tanulmányainkból, de élete sokkal több érdekességet rejt. Nem volt Luxemburgi Zsigmond császár fia (bár éppen lehetett volna) és nem tekinthetjük makulátlan jellemű, önzetlen figurának sem. Nagyon is sokszor vezették önös érdekek, birtok-szerzési törekvések, meggazdagodási vágy, ugyanakkor megvédte hazánkat egy olyan korban, amikor a magyar nemesség ujját sem mozdította a hazáért. Nem volt hibátlan, de a legjobb hadvezér és Magyar Hon egyik legnagyobb vezetője. Nem véletlen hogy életéről filmsorozat készül, melynek forgatási munkálatai éppen idén nyáron kezdődtek el.

A kép forrása: LINK

Hunyadi János apja Havasalföldön látta meg a napvilágot egy oláh (román) vagy kun család gyermekeként, mint egy módos és jelentős kenézdinasztia legifjabb jövevénye. A történészek máig nem tudták bizonyítani, hogy valójában mely nemzet szülötte volt. Ugyanakkor az a tény, hogy Hunyadi János születése idején, 1407 körül a havasalföldi nemesség még javarészt kun származású volt arra utal, hogy a kun eredet sokkal valószínűbb a Hunyadi család számára. (Amellett apját Vajknak hívták, ami semmiképp sem román név.) A lényeg az, hogy a Kolozsváron 1407 tavaszán megszületett Hunyadi János ifjúkorától magyarnak vallotta magát. Kamaszkorától kezdve katonának nevelték, így már tizenévesen a Magyar Királyság délvidéki nagyurai mellé küldték hadapródnak. 

Szolgálta a legendás Ozorai Pipót (olasz származású szörényi bánt) és Lazarevics István szerb fejedelmet is, sőt hosszabb-rövidebb időre magyar főnemesek csapataiban is gyakorolhatta a fegyverforgatást, így Újlaki László és Csupor Demeter seregeiben. Közben megnősült (1430 –ban Horogszegi Szilágyi Erzsébettel kötve házasságot) és hatalmas termetű, életerős katona lett belőle. Életében az első nagy választóvonalat az jelentette, amikor 23 évesen Európa egyik legnagyobb uralkodójának Luxemburgi Zsigmond Német-Római császárnak tisztikarába kerülhetett. Összesen 9 évig szolgálta az uralkodót, mely 9 éve alatt igazi katonai karriert futott be. Harcolt Itáliában (itt megismerte a condottieri harcmodort) és küzdött Csehországban is (itt a huszita küzdő-stílust tanulta meg), miközben felfigyeltek tehetségére és többször előléptették. Végül már a királyi tanácsnak is tagja lett.

A kilencedik év végére a császár magyar főnemessé tette és kinevezte szörényi bánnak. Ezzel Hunyadi az ország legnagyobb zászlósurainak sorába kerül, alig 32 évesen. (A történelemmel foglalkozók körében gyakran megfogalmazódó gondolat, hogy Hunyadi talán Zsigmond császár el nem ismert fia volt és ennek a kapcsolatnak volt köszönhető gyors emelkedése. Erre azonban máig nincs bizonyíték.) Amikor Zsigmond meghalt, majd veje Habsburg Albert is távozott az élők sorából, és az ország polgárháborúba sodródott, mert vita alakult ki arról, hogy a Habsburgoké vagy a lengyel Jagelló Ulászlóé legyen e a trón, Hunyadi az utóbbi mellé állt és a Bátaszéki csatában (1441) trónra segítette. Az ifjú király nem maradt hálátlan: kinevezte Erdélyi vajdának, temesi ispánnak és a délvidéki várak főparancsnokának. Hunyadi pedig hűségesen szolgálta az ifjú királyt. Kapcsolatuk kicsit apa - fia jelleget öltött, hiszen az 1441-ban alig 17 éves Ulászló nem uralkodhatott volna sikeresen az akkor már 34 éves Hunyadi segítsége nélkül.

A kép forrása: mek.oszk.hu

Hunyadi félelmetes hírnevet szerzett magának a török feletti sorozatos győzelmeivel. Már 1441 –ben betört Rácországba, ahol kíméletlenül pusztította az oszmán portyázókat, majd Szendrő mellett ronggyá verte Isák bég seregét is. Később, 1442 –ben a legendás Mezid béget győzte le, majd egy kisebb marosszentimrei vereséget követően a szebeni csatában zseniális trükkel diadalmaskodott, 20 ezer törököt levágva. Az 1441/42 –es győzelemsorozatára 1442 júliusában, a Vaskapunál megvívott csatájával tette fel a koronát. Győzelmei révén Erdély és a délvidék fellélegezhetett a török támadások alól. A sok diadal miatt Európa és a magyar király egy nagyobb támadó hadjáratot követelt, így indult meg 1443 őszén a „hosszú hadjáratnak” nevezett offenzíva Szófia irányába. A gyors győzelmek miatt a török azonnal békéért könyörgött, ám annak megkötését követően, 1444 őszén Hunyadi újra támadásba lendült mégpedig a Balkán belseje felé törve. Várna mellett azonban az alig 20 esztendő király meggondolatlanságának köszönhetően a magyarok vereséget szenvedtek és a csatatéren maradt holtan maga a magyar uralkodói is. Hunyadi csak nagy viszontagságok árán tudott hazavergődni.

A kép forrása: LINK

Idehaza a nemesek új uralkodót választottak V. (Habsburg) László személyében, aki helyett azonban kiskorúsága idejére Hunyadi Jánost bízták meg az ország vezetésével. Így hét esztendőre 1446 és 1453 közt Hunyadi János lett Magyarország kormányzója. Sajátos és érdekes módon azonban kormányzóként nem voltak túl sikeresek hadjáratai. 1448 –ban mélyen behatolt seregével a Balkánra, hogy az albán fejedelem felkelőivel egyesülve űzze vissza a törököket Ázsiába, ám a Rigómezei csatában (1448 október 16 -án) egy árulásnak köszönhetően nagy vereséget szenvedett. (A kettős játékot űző szerb fejedelem, Barankovics György elárulta Hunyadi terveit a törököknek.) Ráadásul fogságba is esett, és csak komoly váltságdíj ellenében engedték hazatérni. Itthon le kellett mondania kormányzói tisztségéről (1453), de továbbra is ő maradt az ország leghatalmasabb főura.

Élete utolsó éveiben Nándorfehérvár megvédése lett legfőbb célja. Mindent elkövetett azért, hogy az ország főnemeseit és a királyt rávegye arra, hogy Nándorfehérvár alá küldjék seregeiket, ám kérései süket fülekre találtak. Így végül 1456 nyarán szinte teljesen egyedül, saját csapataira támaszkodva, illetve Kapisztrán János által toborzott paraszthadak segítségével (Kórógyi János, macsói bán segédhadaival) védte meg Nándorfehérvárt.

A kép forrása: LINK

A csatában feltörte a török hajózárat, majd behatolt a várba és onnan kitörve foglalta el a török ágyúkat. Zseniális húzással az oszmán támadók ellen fordította saját ágyúikat és két tűz közé szorítva a támadókat óriási győzelmet aratott. II. Mehmed jobbnak látta feladni a küzdelmet, így Nándorfehérvár még 65 évig magyar kézen maradt.

Hunyadi János volt a magyar történelem egyik legnagyobb hőse. Az ostrom után pestis vitte el, de emlékezete örökre megmarad, mint az egyik legnagyobb valaha élt magyar hadvezér és hazafi.  

Szintén érdekes témájú posztjaink:  A T-34 harckocsi, A Sándor-palota, Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

A magyar történelmet vizsgálva érdekes kapcsolat körvonalazódik a magyarság és az orosz nép, illetve hazánk és az oroszok lakta lakta különböző történelmi államok között.

Előrebocsátanám, hogy ez a bizonyos "kapcsolat" még ma is sok honfitársunk számára ad személyes érintettséget, például a háborúban, az orosz fronton elesettek leszármazottainál és az 1956-ban elesettek, kivégzettek fiainál, unokáinál. Az én esetemben az érintettség a II. világháború időszakához kötődik: nagyapám testvére ugyanis az orosz fronton esett el, nagymamámra pedig 1945-ben egy társasházi pincében nyitott tüzet egy orosz katona, milliméterekkel hibázva csak el, az ott lévőket.)

Ám a közös történelem nem csak az utóbbi 50 évből áll, hanem hosszú évszázadokra nyúlik vissza. Ezen a ponton mindenképpen érdemes leszögeznünk, hogy egységes orosz állam csak III. Iván korától létezett, amikor Rettegett Iván nagyapja, mint moszkvai fejedelem 1500 körül uralma alatt egyesítette a különböző független ruszin államokat (többek közt a novgorodi és tveri fejedelemségeket). Orosz Birodalomról csak ekkortól beszélhetünk. III. Iván 1472-ben az utolsó Bizánci császár (XI. Konstantin) unokahúgát vette el feleségül, így a császári család tagjaként Bizánc bukása után ő és utódai minden görög-keleti vallású atyjaként tüntették fel magukat. Alighanem az orosz birodalmi eszme ekkor született meg, a III. Róma elmélettel. (A felfogás szerint az ókori Róma és a középkori Konstantinápoly bukása után Moszkva veszi át szerepüket.)

A kép forrása: LINK

Nekünk magyaroknak változatos kapcsolatunk alakult ki ezzel az egyre erősödő és birodalmi szerepre készülő orosz állammal. Elmondhatjuk, hogy 500 év alatt (1500 és 2000 között, azaz napjainkig) sokkal többször volt ellenséges a viszony köztünk, mint békés. Sőt, tovább megyek: mindvégig véres háborúk kísérték.

Legelőször Báthory István erdélyi fejedelem háborúzott Oroszországgal, mivel a lengyel rendek trónjukra hívták (1575-ben) és így lengyel-magyar sereggel harcolt IV. Iván ellen a livóniai háborúban (1558-1583). Mellesleg Báthory győzött a harcokban, az ekkor még csak éledező Orosz Birodalom 1583-ra elvesztette ezt a háborút. (Érdekességként említeném meg, hogy lengyelek három évszázaddal később is még egy alkalommal megverték az oroszokat, mégpedig az 1919-1921 -es lengyel-szovjet háborúban.)

Alig több, mint egy évszázaddal a livóniai háború után, 1703-ban robbant ki a Rákóczi-szabadságharc, melyben vezérlő fejedelmünk Nagy Péter cárral próbált meg szövetkezni az osztrákok ellen, ám az összefogásra I. Péter csak 1711-re mutatkozott hajlandónak. A késlekedés a vereségünkbe került, szabadságharcunkat leverték. Újabb egy évszázad telt el a Napóleoni háborúk lezárásáig, amikor 1815-ben I. Sándor cár (ur.: 1801-1825) aláírta Ausztriával közösen a Szent Szövetséget, majd 1833-ban a münchengratzi szerződést. Ezek fegyveres összefogást deklaráltak minden, területükön kibontakozó forradalom vagy felkelés ellen. Jött is 1848, amikor alkalmazták a döntést: az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leverésére 200 ezer orosz kozák érkezett. Ők ölték meg Petőfit Segesvárnál és magyar honvédek ezreit az egyes csatákban. 

Az újabb magyar - orosz harcra az első világháborúig kellett várni, melyben ellentétes oldalon harcoltunk. A magyarok a németekkel összefogva a Monarchia részeként a Hármasszövetségben, az oroszok pedig a nyugati államokkal létrehozott Antant tagjaként. Az első világháború egyik legtöbb magyar áldozatot követelő helyszíne Przemysl volt, ahol a támadó orosz hadsereg többször is ostromgyűrűbe fogta a Monarchia katonáit. Több tízezer magyar katonát öltek meg itt az oroszok, hatalmas öldökléssel. (Egyedül az 1915 márciusi második ostromban 16 ezer ember esett el a Monarchia egyesített haderejéből, jelentős részük magyar volt.) Akkoriban alig akadt olyan magyar család, melyben ne lett volna olyan, aki megjárt az orosz frontot.

Következett a második világháború, melyben újra ellenségek lettünk. Hitler szövetségeseként sajnos a rossz oldalon harcoltunk és egy elhibázott (sőt bűnös) politika szolgálatában vettünk részt a Szovjetunió értelmetlen megtámadásában. Előbb 1941 július elsején léptük át a szovjet határt támadó célzattal (Kárpát-csoport), majd 1942 áprilisában, amikor egészen a Don partjáig hatoltunk. Itt azonban a magyar 2. honvéd hadsereg csak folyambiztosítást végzett, amikor 1943 január 12-én a hatalmas túlerőben lévő, harckocsikkal felszerelt 40. szovjet hadsereg egyszerűen legázolta a magyarokat. Összesen 120 ezer magyar katona esett el a Don közelében, nagy részük a front-harcokban, mások később a hadifogságban. (Nagyapám testvére a harc során esett el, fegyverrel a kezében, a hadifoglyok közt nem szerepelt a neve.) 

Az orosz - magyar kapcsolatok a háború utáni, 1944/45-ös szovjet megszállás során - 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között - újabb kegyetlenségekkel bővültek: az orosz hadsereg ugyanis példátlan embertelenséggel bánt a magyar lakossággal. Számtalan értelmetlen gyilkosság, kivégzés, nők elleni erőszak kísérte bevonulásukat, amit tetézett az úgynevezett "málenkij robot", kényszermunkára elhurcolt ezrekkel.

Az 1950-es évek Rákosi-diktatúrája orosz segítséggel működött, szovjet fegyverek támogatásával. Az ÁVO majd ÁVH mindent megfigyelés alatt tartott, élet - halál ura lehetett. Hét év után azonban, 1956-ra a magyar lakosság megelégelte az elnyomást és az idegen uralmat.

A kép forrása: LINK

Harc kezdődött az idegen elnyomók ellen, kibontakozott a véres utcai harcokat hozó 1956-os forradalom és szabadságharc. Ennek egyik legkegyetlenebb fejezete az úgynevezett "véres csütörtök" volt 1956 október 25-én, amikor az orosz Ivan Szerov tábornok parancsára 234 budapesti lakost mészároltak le a parlament előtt. Mindannyian fegyvertelenek voltak, férfiak és nők. A forradalom véres leverésével egy másik Iván bíztak meg, a II. világháború hősét: Ivan Konyev tábornokot. Az orosz csapatok a forradalom elfojtása során sem kegyelmeztek senkinek, összesen közel 3000 elesettről tudunk Horváth Miklós és Tulipán Éva In memoriam 1956 címmel a Zrínyi Kiadó gondozásában 2006-ban megjelent kötetéből. Ezt követte a kivégzések és bebörtönzések sora: összesen 229 forradalmárt akasztottak fel és tízezreket börtönöztek be. 

A Kádár-korszak enyhülést hozott és az itteni szovjet-rendszer fokozatos "felpuhulását". Bár a III/III -as BM csoportfőnökség kegyetlenség terén nem ért az ÁVH nyomába, így is ezrek életébe szólt bele, sok esetben kihallgatások, letartóztatások, bebörtönzések formájában. Végül a szovjet csapatok 1991-es kivonulása egy korszakot zárhatott le. Az orosz - magyar viszony Vlagyimir Putyin 1999-es hatalomra kerülésével vett megint új fordulatot, amikor az orosz elnök nyugat-ellenes, expanzív és agresszív külpolitikája Európa-szerte, így nálunk is vitákat szült. Ma az Oroszország által kezdett háborúk (többek közt Grúzia, Oszétia, Szíria, Ukrajna ellen) erősen megosztják a haza közvéleményt.

Pedig az orosz külpolitika mindig is terjeszkedő és támadó volt a kezdetektől a mai napig. IV. Ivántól Nagy Péteren át Nagy Katalinig hódító harcokban szerezték meg Szibériát, Közép Ázsiát és a Kaukázust is. Ezalatt pedig népeket igáztak le és irtottak ki. Terjeszkedés jellemezte őket a XIX. századba is (háború Törökországgal és a nyugati hatalmakkal [Krími háború]) és bár sokan nem tudják, de még a II. világháborúban is. Sztálin ugyanis mind Finnországot mind Lengyelországot lerohanta a vörös hadsereggel még a háború kezdetén teljesen jogtalanul. (Lásd: Lengyelország felosztása Hitler és Sztálin által.) Ráadásul ma már történészek által igazolt, hogy az oroszok Európa ellen készültek támadásra 1939-ban, csak Hitler megelőzte őket. Mind Viktor Szuvorov orosz, mind pedig John Keegan brit hadtörténész erre a következtetésre jutottak kutatásaik során.

Ami az orosz - magyar történelmi kapcsolatok összegzését illeti, megállapíthatjuk, hogy a két nép viszonya a legkevésbé sem volt barátinak nevezhető, sokkal inkább az állandó harc és ellenségeskedés jellemezte. Ezekben az harcokban pedig összesen több százezer magyar esett el orosz katonák vagy kivégzők kezeitől. Vajon mit hoz a jövő, hogyan folytatódik kapcsolatunk?

Szintén érdekes témájú posztjaink:  A T-34 harckocsi, A Sándor-palota, Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

A történelem egyik legfontosabb fejezetében, a második világháborúban  meghatározó szerepet töltött be a szovjet hadsereg, így a Sztálin és Zsukov vezette haderő felszereltsége illetve sikerességének kérdése is döntő tényező, ha a korszakot vizsgáljuk. A vörös Hadsereg győzelme pedig (a Wehrmacht illetve SS csapatok felett) nem következhetett volna be ha nincs a szovjetek legsikeresebb harci eszköze a T-34 -es közepes harckocsi. Oroszországban ma is a győzelem jelképe, amit bizonyít Alekszej Szidorov 2018-as háborús filmje is, mely a T-34 címet kapta és óriási sikert aratott Oroszországban. Milyen előzmények után került a harcmezőkre ez a legendássá váló típus és minek köszönhette sikerességét?

T-34/85 szovjet harckocsi 1943-ban a keleti fronton. (Forrás: reddit.com)

A technológiai fejlesztést - mely Mihail Koskin (1898-1940) és Alexandr Morozov (1904-1979) nevéhez fűződik és 1940 első hónapjaiban eredményezte az első legyártott példányokat (a harkovi Uralvagon, a gorkiji Krasznoje Szormovo és a sztálingrádi traktorgyár készítésében) megelőzték bizonyos események.

A történelmi előzmények

Joszif Sztálin 1924-ben, Lenin halála után került a Szovjetunió élére. Ekkor kezdte meg évről évre rögeszmésebbé váló diktatúra-építését, mely a második világháború kitöréséig (vagyis 15 év alatt) több tucat pártvezető-társát, több ezer kollégáját és több százezer egyéb pártbéli vagy hadseregbeli beosztottját juttatta sírba. (1927-es tisztogatás, tizenhatok pere, tizenhetek és huszonegyek pere, majd 1936 és 1939 között 50 hadtest és 154 hadosztály parancsnok kivégeztetése.) Közben Sztálin figyelme kevésbé fordult a külvilág és Európa felé. Pedig az öreg kontinensen a 20-as és 30-as évek a fasizmus és nácizmus évtizedeit hozták: hatalomra került Olaszországban 1922-ben Mussolini, Németországban pedig 1933-ban Adolf Hitler (mint kancellár és náci diktátor).

Amikor Sztálin végre felfigyelt a náci retorika agresszív területszerzési szólamaira (melyek célpontja többnyire a "szláv kelet" lett, vagyis saját állama volt), megkésett módon rendelte el hadserege fejlesztését. Először 1924-ben hozatott létre egy "harckocsi-bizottságot", hogy a francia Renault FT mintájára alkosson egy 6 tonnás, páncélozott harckocsit, mely képes egy 37 mm-es löveg hordozására is. Így született meg a T-18, az első sorozatban gyártott szovjet könnyű-harckocsi, mely csak gyalogság-támogatásra volt alkalmas. Később megkezdődött a T-26, majd T-27, végül a T-28 fejlesztése és gyártása is. Ezek közül az utóbbi, a T-28-as lett az első, valódi harckocsiágyúval felszerelt szovjet páncélos, 76,2 mm-es löveggel, 28 tonnás tömeggel. Ez már ellenséges páncélosok kilövésére is alkalmasnak bizonyult. Az első darabok 1933-ban gördültek ki a leningrádi Putyilov gyárból, majd az első háborús év végéig (1939) 490 db legyártására került sor.

Forrás: panzernet.net

Közben a hitleri Németország megindította harckocsi-programját (Heinz Guderian vezetésével) és 1934/35 -ben megszületett a Panzer III fejlesztési terve (tömeg-gyártása 1936-ban), mely köröket vert a T-28 -ra. Később, 1937-től megkezdődött a Panzer IV -es német tankok gyártása is. Mire Németország 1940 májusában lerohanta Franciaországot, már a 2600 darabból álló német harckocsi-állomány egynegyede, azaz 650 tank volt Panzer III-as, és Panzer IV.-es típusú. Ezekkel szovjet oldalról még mindig csak a kis teljesítményű, kevéssé hatékony T-28 harckocsi-park volt szembeállítható, ami hatalmas lemaradást jelentett (nem beszélve arról, hogy ekkor már mennyiségben sem vehették fel a versenyt a németekkel). Sztálinnak tenni kellett valamit, mert bár a háború küszöbén ideiglenesen kiegyezett Hitlerrel (Molotov-Ribbentrop paktum), valójában nyilvánvaló volt, hogy hamarosan elkerülhetetlen lesz a német - szovjet háború. A szovjet hadiiparnak fel kellett erre készülnie és olyan harckocsikat szembeállítania a német Panzer III-as és Panzer IV-es tankokkal, melyek képesek tűzerőben és legyártott mennyiségben is felvenniük a versenyt.

A T-34 program

A szovjet harckocsi-program Sztálin 1934-es rendelete után váltott magasabb fokozatra, amikor megkezdődött a valóban ütőképes és hatékony új harckocsi-típus fejlesztése, mely a rendelet kiadásának éve után kapta a T-34 nevet. Az innováció azonban elhúzódott: Mihail Koskin vezetésével ugyan elkezdődött 1940 januárjában a termelés, ám a mérnök szeptemberi halála után lelassult a gyártás. Koskin helyét Alexandr Morozov vette át, akinek segítségével 1940 decemberéig sikerült 115 db T-34-es harckocsit legyártani. Az igazi tömegtermelés azonban csak 1941-ben indult be. Ebben az évben - melynek közepén Németország megtámadta a Szovjetuniót - összesen 3016 db T-34-es gördült le a szovjet gyártószalagokról.

T/34/85. A kép forrása: LINK

A hadszíntereken a T-34 rögtön jól vizsgázott: bár a németek a Barbarossa-hadműveletben 1941 decemberéig egészen a Leningrád-Moszkva-Kijev vonalig törtek előre, a német páncélos veszteségek tetemesnek bizonyultak és a szovjetek által megnyert moszkvai csata is fordulatot hozott a keleti fronton. A szovjet T-34 harckocsi fölény egészen 1943 nyaráig megmaradt, amikor következett a "német nagymacskák aranykora" (ahogyan Számvéber Norbert fogalmazott). Ekkortól már a szovjet páncélosoknak a Panzer V és Panzer VI. típusokkal (Párducokkal és Tigrisekkel) kellett szembenézniük. Szükség volt újabb orosz fejlesztésekre így megszületett a 85 mm -es löveggel rendelkező T-34-es (sokkal nagyobb tűzerővel) illetve az ISZ-1 és ISZ-2 nehéz-harckocsi-típus. Az utóbbiak kevéssé váltak be, ám a T-34/85 nagyon is beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A keleti fronton a sztálingrádi csata újabb fordulópontot jelentett, nem csak a 300 ezer elesett és fogságba kerül német miatt, hanem mert innentől a német visszavonulás (néhány rövidebb, átmeneti ellentámadást kivéve) folyamatossá vált.

A kép forrása: LINK

Bár az 1943 nyarán kurszki tankcsata döntetlen-közeli eredményt hozott (és legalább ötször - hatszor annyi szovjet harckocsi megsemmisülését hozta, mint amennyi német páncélos veszett oda) a németek számára lehetetlennek bizonyult még ennek a "kevesebb" veszteségnek is a pótlása. Prohorovka mellett július 12-én a német Hermann Hoth 4. páncélos hadseregének és a szovjet Pavel Rotmisztrov 5. gárda-harckocsihadseregének kemény küzdelme során közel 1800-1900 szovjet és maximum 250 - 300 német harckocsi veszett oda. (Sőt, Számvéber Norbert szerint a német veszteségek még a 100 páncélost sem érték el [forrás: Hadtörténelmi Közlemények, epa.oszk.hu]) Az arányok dacára a szovjet előretörés folytatódott.

Ezt követően a T-34 és T-34/85 program teljes kapacitásra kapcsolt: 1944-ben 4 ezer régi típusú T-34-es mellett közel 11 ezer db T-34/85 került a frontra, a termelést 1945-ben fokozták: 12551 db új típusú T-34-es gördült le a szovjet gyártósorokról. A háború alatt 57 ezer legyártott példányszám óriási mennyiséget jelentett. A németek csupán 6557 db Párducot és 1355 db Tigrist tudtak előállítani és az ezek után minőségben következő Panzer IV-es típusból is "csak" 13 ezer készült 1939 és 1945 között. Kijelenthetjük: a T-34 mennyiségben győzött a német típusok felett. A minőséggel bizony akadtak gondok.

Bár a torony egyetlen darabból volt öntve, a test-páncélzat döntött volt, a széles lánctalpak könnyű terepjárhatóságot biztosítottak, a dízelmotor nagy hatótávolsággal ruházta fel a harckocsit és az alacsony előállítási költségek olcsó tömeggyártást tettek lehetővé, itt meg is állt a pozitívumok sora. A torony túl szűk volt két embernek (emiatt a parancsnoknak meg kellett osztania a feladatát, vagy irányít vagy tüzel), a motor nagyon gyakran meghibásodott (még 15 km/h átlag-sebességnél is) főleg a gyenge minőségű légtisztító miatt, a sebességváltó és tengelykapcsoló állandóan elromlott és a meghibásodási ráta még 1944-ben is 70% fölött volt (pedig ekkorra már sok problémát megtanultak kiküszöbölni a szovjetek). Ugyanakkor a tűzerő rendkívülinek bizonyult: a 76 mm-es lövegnél 30,5 m/s kezdősebességet biztosított a páncéltörő lövedéknek, ami az olcsósággal együtt pozitív irányba billentette a T-34 végső megítélését.

A kép forrása: LINK

És persze bizonyított a harctereken is: a T-34 elbánt az összes német típussal olykor még a Panzer V és VI. harckocsikkal is, így a gigantikus mértékű veszteségek dacára (melyet hatalmas volumenű tömeggyártással kompenzáltak) a T-34 a második világháború egyik siker-tankja lett.

A harcok 1945-ben már német földön folytak, a T-34/85 harckocsik április 16-án megjelentek Berlin utcáin is és halomra lőtték a német fővárost. Adolf Hitler 1945 április 30-án elkövetett öngyilkossága után egy héttel, május 7-én a szövetségesek aláírták a fegyverszünetet.  

Harmat Árpád

Szintén érdekes témájú posztjaink: A Sándor-palota, Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

Az orosz történelem több nagy sikert is felmutathat, - például IV. Iván birodalom-alkotását (1533 és 1547 között), Nagy Péter és Nagy Katalin hódításait (a 17.-18. században), Napóleon legyőzését (I. Sándor által [1801-1825]) - ám az oroszok legnagyobb büszkesége mégis máig a "nagy honvédő háború" győzelme a II. világháborúban. Ez volt az a küzdelem, mely bár 21 millió orosz életet követelt, mégis a legnagyobb nemzeti büszkeséggel tölti el a mai napig az oroszokat. Ez a győzelem tette egyértelmű világhatalommá országukat.

A kép forrása: Link

De miért is olyan büszkék győzelmükre az oroszok? Sztálin és Zsukov marsall vezetésével az 1941 június 22-én megtámadott Szovjetunió képes volt megvédenie magát a 3 milliós német haderővel szemben és Moszkva alatt 1941 decemberében először vereséget mérni az addig legyőzhetetlennek hitt Wehrmachtra. A németek Barbarossa terve kudarcot vallott 1942 januárjára, majd pontosan egy évre rá a sztálingrádi győzelem végképp egyértelművé tette: a Szovjetunió képes legyőzni Hitler hadseregét. A többi korabeli nagyhatalom: Anglia, Franciaország és az USA 1941-ben még nem volt képes igazi sikereket felmutatni (az elsőt az oroszok után az amerikaiak aratják majd a Csendes-óceánon a Midwayi győzelemmel 1942 júniusában).

A háborút az oroszok egymagukban is megnyerhették volna, de az USA hadba-lépésével (és a nyugati front megnyitásával) felgyorsulhattak az események: a németek 1945 május 7-én előbb Reimsben, majd május 8-án éjfél körül Berlinben (a karlshorsti tiszti iskola épületében) az oroszok előtt is aláírták a fegyverszünetet. Mivel ekkor Moszkvában már május 9-e volt (és az lett a béke első napja is), így ez a dátum lett az orosz történelem egyik legfontosabb napja. (Hivatalos ünnep, 1965-től lett május 8 a Szovjetunióban.) 

Moszkva, 1941 decembere (forrás: link)

Moszkvában a második világháborús győzelmük emlékére minden évben tartottak győzelem napi felvonulást, mely a hidegháború alatt, de még inkább Putyin 2008-as birodalmi külpolitikájának kezdete óta egyre inkább egy sajátos erődemonstrációvá vált. 1995-től veteránok is a felvonulás részét képezik, 2008-tól pedig nehézfegyverek, rakétarendszerek is megjelennek az erődemonstrációkon. Az üzenet:

Putyin 1999 decemberében kaparintotta meg a teljhatalmat Oroszországban (Jelcintől) és bár az első években még nem mutatott birodalom-építő tervekre utaló jeleket, 2008-tól teljesen új külpolitikába kezdett. Ekkor indult a Grúzia elleni orosz agresszió és az Anatolij Szergyukov hadügyminiszter nevével fémjelzett katonai korszerűsítési program, melyet aztán 2012-től Szergej Sojgu folytatott (a mai napig). Putyin ekkortól szinte évről évre jelentette be az orosz hadiipar fejlesztéseit, újabb és újabb korszerű fegyvereit. Legutoljára április végén az RSZ-28 Szarmat interkontinentális ballisztikus rakétarendszert, mely több ezer kilométerre is képes 1-2 megatonna pusztítóerejű akár 10 különálló atomtöltetből álló csapásmérő-erőt eljuttatni. Tesztelése során április 20-án Arhangelszk közeléből egészen Kamcsatkáig juttattak el egy rakétát (ami azt jelenti, hogy a Föld bármely pontja elérhető ezzel a fegyver-rendszerrel, bármikor). Ami az orosz agressziót illeti: Grúzia megtámadása után után következett a szíriai orosz beavatkozás, majd 2014-ben a Krím lerohanása, végül idén az Ukrajna elleni támadás. Putyin új, birodalmi politikája azonban nem csak a környező államok megtámadásából áll, hanem a világ állandó fenyegetésével is atomfegyvereivel.

A győzelem napi felvonulásokon 2008-tól több tízezres létszámban jelennek meg az orosz hadsereg kijelölt alakulatai, kiválóságai: harckocsik, vadászgépek, rakéta-hordozó mobil-egységek, csapatszállítók. 2015-ben már 16 500 főt is elérte a felvonuló katonák száma.

Előfordult sokszor az is, hogy baráti diktatúrák vezetőit hívták meg a parádékra, ezzel is jelezve: "vannak szövetségeseink vagyis még erősebbek vagyunk, mint amit itt láttok". Idén azonban egyedi a helyzet: Putyin hadserege Ukrajnában harcol több mint két hónapja és alakulatainak teljesítménye enyhén szólva sem túl meggyőző. Kijev első bevételi kísérlete egyértelmű kudarc lett, az ukrán légierőt nem sikerült megsemmisíteniük, az ukrajnai nagyvárosok nem estek el és az ukrán nép elszántan harcol országáért. Emellett az orosz katonák harci moráljáról kiderül, hogy megdöbbentően alacsony, a modernnek hitt orosz harckocsikról kiderült, hogy alig állnak rendelkezésre (T-90M, Armata) és általában véve hibát hibára halmoz az orosz hadvezetés. Ráadásul a NATO egységesen és hatékonyan tudja támogatni az ukrán hadsereget, több milliárd dollárnyi fegyverzetet juttatva  a térségbe. Már két orosz hadihajót is kilőttek az ukránok és hatalmas mennyiségű orosz hadfelszerelés (pl harckocsik) kerülnek nap mint nap az ellenség kezére. Összefoglalva: az ukrajnai háború jobban aláásta az orosz hadseregről kialakult képet, mint az elmúlt 70 éve minden kudarca.

A tavalyi parádé, S-400 -as rakétarendszerek felvonulása. Forrás: link

Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy míg 1945-ben az oroszok egy valóban méltó győzelmet ünnepelhettek, hiszen megszabadították a világot a nácizmustól, addig most egy értelmetlen háborút erőltetnek saját testvérnépük ellen, egy megalomán diktátor önkényének engedelmeskedve, aki nem tűri, hogy szomszédai önálló és tőle független külpolitikát folytassanak (akár vele szemben álló szövetségeket választva az ő szövetségi rendszere helyett). Ám még ez a korlátozott háború sem tekinthető sikeresnek sem a történelmi jogosság sem a katonai szempontok alapján.

A mostani katonai parádé sokkal szegényesebb lesz, mint a tavalyi (vagy bármelyik korábbi, az elmúlt 10 évből), hiszen az orosz szárazföldi haderő fele Ukrajnában van. Baráti diktátorokat sem hívtak, így az erődemonstráló jelleg megkopottnak fog hatni. Putyin beszédére ezúttal mindenki kíváncsi lesz, mert a hivatalos hadiállapot bejelentésére számít a lakosság (és az elemzők), mely lehetővé tenné végre a tartalékosok mozgósítását és Ukrajnába vezérlését. Ám egy ilyen bejelentéssel Putyin elismerné korábbi tévedését az ukrajnai katonai akciók megítélését illetően (amit egészen idáig csak különleges katonai hadműveletnek degradált). Márpedig Putyinnál gőgösebb vezető nem sok akad, így elképzelhetetlen, hogy elismerje bármiben is a tévedését. Alighanem most is a gőgje győz majd és inkább a donbassi katonai hadműveletek hősies sikerességét emeli ki, úgy állítva be az egészet, hogy csupán az ottani oroszok védelmében jelentek meg katonái Ukrajnában (mintha magát Kijevet meg sem próbálták volna korábban bevenni). Valószínűleg nem jelenti be a háborút és inkább más módon próbál magasabb létszámot mozgósítani.

Az orosz hadsereg mítosza azonban jó időre odaveszett a sok kudarc miatt és már csak az atomfegyverek jelentette elrettentés lehet hatásos, hiszen Putyin hagyományos hadserege egyértelműen megbukott Ukrajnában. Maradt az orosz történelmi múlt iránti büszkeség illetve nosztalgia és az értelmetlen dacosság a világgal szemben. Alighanem ezt láthatjuk majd május 9-én a Vörös téren. 

Szintén érdekes témájú posztjaink: A Sándor-palota, Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

A kép forrása: msn.com

Téli olimpiákból kevesebbet rendeztek eddig, mivel az első csak 1924-ben került megtartásra, a franciaországi Chamonixban, míg a legelső újkori nyári olimpiára már 1896-ban sor került (Athénban). Így a jelenleg zajló, pekingi téli olimpia a 24. a sorban. Érdekesség, hogy míg a nyári játékokat jellemzően fővárosokban tartják, addig a téli olimpiák közül eddig csak kettőt tartottak fővárosban: az 1952-es oslóit és a jelenlegi, pekingit.

A táblázat forrása: link

A téli olimpiákon 15 sportágban (és 109 versenyszámban) indulnak a versenyzők, ezek ABC-ben a következők: alpesi sí, biatlon, bob, curling, északi összetett, gyorskorcsolya, rövidpályás gyorskorcsolya, jégkorong, műkorcsolya, síakrobatika, sífutás, síugrás, snowboard, szánkó, szkeleton.

Ami a résztvevő országokat illeti: leginkább az északi államok képviseltetik magas sportolószámban magukat minden téli olimpián, így például a norvégok, kanadaiak, oroszok, svédek, de mellettük három másik ország is rendszerint kimagasló eredményeket ér el: Németország, USA és Ausztria. Így az eddigi 23 téli olimpia eredményeit összesítve jelenleg a németek a legsikeresebbek téli olimpiák történetében, lévén, hogy 1924 óta különböző utód-államaik (NSZK, NDK) és jelenlegi államuk, Németország sportolói 150 aranyérmet, 145 ezüstöt és 113 bronzot gyűjtöttek össze. Az alábbiakban a téli olimpiák összesített éremtáblázata látható:

A táblázat forrása: link

Második helyen az oroszok állnak, harmadikok pedig a norvégok, ami 5,5 milliós népességszámukhoz képes egészen kivételes eredmény. Ami a téli olimpiák legnépszerűbb sportágát, a jégkorongot illeti, ott Kanada az első, mert összesen 9 alkalommal tudott aranyérmet szerezni. (Második helyen az oroszok állnak 8 arannyal, harmadikon az amerikaiak, 2 arannyal, negyediken a svédek szintén 2 arannyal, ötödiken pedig a csehek 1 aranyéremmel.)

Magyarország az összesített téli olimpiai éremtáblázatban (a legújabb, pekingi játékokat most nem tekintve) a 36. helyen áll: 1 aranyéremmel (2018), 2 ezüsttel és 4 bronzéremmel. Ha mostani pekingi olimpiát vizsgáljuk az előkelő 16. helyen állunk, mert Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Jászapáti Petra, Kónya Zsófia összeállítású magyar rövidpályás gyorskorcsolya vegyes váltó bronzot szerzett Pekingben. Elismerés és köszönet nekik! A továbbiakban újabb magyar sikerek is várhatóak, szurkoljunk együtt nekik (értük)!

Szintén érdekes témájú posztjaink: A Sándor-palota, Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

A kép forrása: kozti.hu

A Sándor Vince gróf által megrendelt, 1803-ban építtetett (1806-ban elkészült), 2000-ben teljeskörűen restaurált és 2003-tól az Köztársasági Elnöki Hivatalnak helyet adó gyönyörű budai épület, kétségtelenül fővárosunk egyik ékessége. De mi is rövid története, és ki volt az a Sándor, akinek nevét viseli az épület?

A Sándor-család bár régi nemesi famíliának tekinthető, - mely már a XV. században is rendelkezett királytól kapott birtokokkal (még pedig a felvidéki Trencsén vármegyében) - bárói rangot csak 1706-ban, a török idők után szerzett magának. A főnemesi dinasztia II. József uralkodása alatt emelkedett tovább és nyert grófi címet 1787-ben. Innentől Magyarország főnemeseinek sorában, mint udvar-hű arisztokraták lettek ismertek.

Sándor Vince császári és királyi kamarás és felesége, Szapáry Mária 1803-ban adtak megrendelést (Pollack Mihály és Johann Aman számára) palotájuk megtervezésére és megépítésére, miután egy jó fekvésű telket vásároltak Buda városától (rajta két kaszárnya-épülettel). Az építkezés 1806-ra fejeződött be (ez a dátum szerepel a homlokzaton is római számokkal), így ekkor vehette birtokba a Sándor család ezt a hatalmas,  4500 négyzetméteres, több tucat helyiségből álló, klasszicista stílusú épületet.

A kép forrása: Wikipedia

A falak közt megfordult I. Ferenc császár és József nádor is, akik Sándor Vince gróf meghívására látogattak el ide és gyakran innen intézték diplomáciai ügyeiket is. (Akkoriban a főúri "meghívás" gyakran jelentett több napos, több hetes vagy akár hónapokig tartó ott tartózkodást is.)

Sándor Vince 1823-ban bekövetkezett halála után a palota felett Sándor Móric gróf rendelkezett, aki különleges lovas-mutatványaival szerzett hírnevet magának. (Pest-szerte "ördöglovasként emlegették). Mivel Metternich kancellár lányát vette feleségül különcsége még inkább kiemelte és népszerűvé tette őt a legfelsőbb körökben. (Metternich hercegnőtől született egyetlen gyermeke, leánya, Paulina.) Ugyanakkor nem minden arisztokrata kedvelte Móric grófot, Széchenyi István például sokat kritizálta és különc világfinak tartotta, akit nem érdekel a haza sorsa. Am amikor az ördöglovas jelentős összeggel támogatta Széchenyi szívügyét, a Lánchíd megépitését, megenyhült iránta.

A palotát 1831-ben adta el Móric gróf, mégpedig a Pallavicini családnak, akik tovább-adták bérleményként a bécsi kormányzatnak, így innentől az épület már állami feladatokat látott el. Az 1848/49-es szabadságharc leverését követően például innen igazgatta az országot Albrecht főherceg, majd a kiegyezés után, 1867-ben a magyar kormányhoz került. Andrássy Gyula volt az első magyar miniszterelnök, aki kormány-rezidenciának használta a Sándor-palotát, miután Ybl Miklós tervei alapján némi átalakításon esett át. Ferenc József és felesége Wittelsbach Erzsébet (Sissi) ezekben az években is megfordult itt, nem egyszer innen indulva titkos folyosón a Várszínházba (majd vissza ide egy teára). Az épület 1881-ben került véglegesen magyar állami tulajdonba, innentől egészen 1945-ig a magyar miniszterelnökök lakhelye és irodája lett. Összesen 16 magyar kormányfő lakott itt hosszabb-rövidebb ideig, többek közt Teleki Pál gróf is, aki itt követte el öngyilkosságát 1941 április 3-án. 

A kép forrása: keh.hu

A második világháborús bombázások szinte teljesen lerombolták az épületet, melynek helyreállítása elhúzódott. A háború után, 1945-ben és az azt követő években csak "állag-megóvó" helyreállítások történtek és 1956/57-ben egy tető-felújítás. Később 1983-ban majd 1989-ben történtek ugyan kisebb felújítási munkálatok, de általánosságban kijelenthető, hogy a Kádár-rendszer nem igazán törődött a Sándár-palotával.

Végül jött a rendszerváltás, ami után mind többször jött elő a palota felújításának ügye. A megoldást 2000 ősze hozta el, amikor megkezdődött - és 2002 tavaszáig be is fejeződött - a Sándor-palota első, igazi és komoly restaurálása, felújítása az 1806-os állapotok helyreállításával (akkori áron 2,2 milliárd forintból). Az Országgyűlés 2002 november 5-én fogadott el törvényt arról, hogy a Sándor-palota a Köztársasági Elnöki Hivatal épülete legyen. Az első állami vezető, aki 1944/45 után beköltözhetett ide (2003 január 22-én) Mádl Ferenc volt. 

Források:

• Köztársasági Elnöki Hivatal - keh.hu: Az épület története
• A Sándor palota (Budapest) - Wikipedia
• A magyar államfő rezidenciája: A Sándor palota (2010.08.06.)
• A Sándor palota - kozti.hu

Szintén érdekes témájú posztjaink: Rózsa Sándor, hős, vagy bűnöző, Kabulra figyel a világ, A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

A világ ma Kabul városára figyel, a 7 Magyarország nagyságú, 36 milliós Afganisztán legnagyobb településére, amelynek repterén ma ezrek (talán tízezrek) préselődnek össze, hogy egy parányi helyen várják kimentésüket a közeledő tálibok pusztítása elől. Az időközben megszünt Amerika-barát afgán kormány tisztségviselői, a tálib-ellenes helyi szervezetek tagjai és európaiak várják a csodát, a szabad eltávozást. Az Egyesült Államok ugyanis kivonta erőit az országból és odadobta a területet az iszlamista és dzsihadista táliboknak. Nem tudni lesz e kimentés és hányan maradnak védtelenül Kabulban, ez alighanem az elkövetkező napokban dől el. Egyelőre a tálibok 30-40 kilométerre vannak a településtől és pár napon belül érkezhetnek meg.

Kabul 2021 augusztus 15. Forrás: amanology.com

Ami valószínű: a 3,7 milliós afgán fővárosban hamarosan pusztítás és tombolás kezdődik, amint a muszlim csapatok elérik Kabul külterületeit. Az amerikai katonák nem védelmezik többé sem a fővárost, sem az ország többi nagyvárosát vagy falvát, mert 20 év után elhagyják a 2001 októbere óta ellenőrzésük alatt tartott Közép-ázsiai államot. Az amerikai nép belefáradt az értelmetlen harcba - melyet a WTC tornyok lerombolása után kezdtek és "afganisztáni háború" néven lett ismert [link] - az amerikai költségvetés pedig nem finanszírozza tovább a sok-sok ezer amerikai katona kiadásait a térségben (mely bizony súlyos dollár milliárdokat emésztett fel). A csúcs-időszakban (2011-ben) 110 ezren, az utóbbi években 15 -16 ezren állomásoztak amerikai zászlók alatt Afganisztán területén.

A gond ott van, hogy aki biztonságban akarja tudni értékeit, az áldoz házának védelmére is (drága zárakkal, riasztókkal szereljük fel otthonainkat) és bár kemény dolog annyi pénzt kiadni ilyesmire, ha nem tesszük, bizony számolnunk kell vagyonunk és egzisztenciánk esetleges elvesztésével (családunk veszélyeztetésével) is. Most Amerika elhatározta, hogy nem áldoz többé a nemzetközi biztonság afganisztáni pénznyelőjére és lesz ami lesz alapon megszünteti ezt a költségtényezőt. Mi várható? Pontosan az, ami akkor lenne, ha megszüntetnénk házunk védelmét is (a drága ajtót, a minőségi zárat és a riasztót, a magas kerítéssel): számolhatunk a betörésre. Ebben a nemzetközi helyzetben a "betörést" a terroristák jelentik majd, akik tökéletes kiképzőhelyet és támogatást kapnak Afganisztánban, hogy aztán onnan a nyugati világot pusztítsák és betörjenek az amerikai illetve nyugat-európai otthonokba. 

Menekülők Kabulból. Forrás: businessinsider.com

De nem előreszaladva. ... A napokban a tálibok hatalomátvételével bevezetésre kerül majd a középkori saria (arabul: شريعة), a nők elnyomása, az egyetemek bezárása, a szabad sajtó megszüntetése, a vallásszabadság felmondása, a szólásszabadság korlátozása és az önálló akarat zárójelbe tétele. Hamarosan káosz következik, később pedig mollák (vallási vezetők) irányítják majd az életet és megszületik az Afganisztáni Iszlám Emirátus, ami bizony senkinek nem lesz jó. A tálib katonák fegyveresen járnak-kelnek és önkényesen ölhetnek majd Allah nevében. Kiképző-táborokat hoznak létre ahová a világ minden szegletéből érkezhetnek dzsihadisták, hogy a "szent háborúra" készüljenek.

A kialakuló hatalmi vákuumba vélhetően a kínaiak és az oroszok próbálnak majd betörni, de valószínűleg ők sem fognak tudni semmit elérni az elmaradott országban, csupán a nemzetközi feszültséget növelik majd a nagyhatalmak között.

Kandahár 2021 augusztus 12. Forrás: MTI/AP/Sidiqullah Khan

A világ alighanem nagy árat fizet majd azért, hogy magára hagyja és a táliboknak dobja Afganisztánt, a világ egyik legnagyobb kábítószer-, fegyver- és kiképző terepét, mely az elkövetkező hónapokban, években a nyugat ellenes szervezkedések középpontjává léphet elő.

Szintén érdekes, háborús témájú posztjaink: A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

Erwin Rommel a második világháború egyik legtehetségesebb katonai vezetője volt és a német hadsereg talán legkiválóbb tábornoka. A legfiatalabban kapta meg a legmagasabb német katonai rendfokozatot és lett tábornagy (generalfeldmarschall) Hírnevét az Afrika Korps élén szerezte (mint a hírhedt sivatagi róka) miközben kivívta mind az angol, mind pedig az amerikai tábornokok és vezetők elismerését. Ám kevés hangsúlyt kap, hogy Rommel megváltoztathatta volna a háború menetét is, ha a normandiai partraszállás előtt komolyan veszik figyelmeztetését. Rommal ugyanis pontosan megjósolta a szövetségesek partraszállását (időben és térben is). Hitler azonban Rundstedt tábornagy elképzelését támogatta, aki Calais - Dunkirk térségbe várta az angolokat és az amerikaiakat. Hiba volt. A britek és amerikaiak 1944 június 6-án Normandiában nyitották meg második frontjukat, pontosan ott, ahol Rommel mondta. A sivatagi róka azonban nem számíthatott utólagos elismerésre, 4 hónappal később öngyilkosságot kellett elkövetnie (mert megvádolták a Führer elleni merényletben való hallgatólagos részvételéért). Nézzük azonban hogyan jutottak idáig az események.

Erwin Rommel A kép forrása: historynet.com

Rommel már 20 évesen a német hadsereg tagja volt és gyorsan lépkedett a ranglétrán. Az első világháborúban már őrnagy lett belőle és a rendkívül nívós Pour le Mérite kitüntetés birtokosa. A két világháború között már ezredes, majd 1939-ben a II. világháború kitörésekor vezérőrnagy. A Franciaországot elözönlő német alakulatok között a legelöl harcoló 7. páncélos hadosztályt vezette, mely olyan gyorsan tört előre, hogy "szellemhadosztálynak" nevezték. A "Fall Gelb" hadműveletben játszott kimagasló szerepe és hősiessége elvitathatatlan.

A kép forrása: http://tortenelemcikkek.hu/node/96

Később, 1941 februárjától két és fél éven keresztül az Afrika Korps hadtest élén állt. Legnagyobb sikerét 1942 júniusában aratta, amikor elfoglalta a líbiai Tobrukot (az egyiptomi határ közelében). Ezért a győzelméért Hitler tábornaggyá léptette elő, így 51 évesen a legfiatalabb tisztként érte el a legmagasabb katonai rendfokozatot, generalfeldmarschall lett.

Az afrikai hadszíntér fordulópontja, mondhatni "Afrika Sztalingrádja" az El-Alamein melletti csata volt 1942 októberének végén (október 23 - november 4 közt) melyben az angol - amerikai csapatok (és persze Bernard Law Montgomery tábornok) fontos és jelentős győzelmet arattak az Afrika Korps felett. Bár Rommel a csata első napjaiban épp Németországban tartózkodott (gyógykezelésen), majd visszatérve menteni próbálta a menthetőt, a német vereség megrendítőnek bizonyult. Innentől a német csapatok folyamatos visszavonulásra kényszerültek, főként a "Fáklya hadművelet" után (1942 november 8-10.) melyben a marokkói, algériai szövetséges partraszállást követően két tűz közé szorították a Führer afrikai erőit. Az Afrika Korps maradványai végül 1943 május 13-án adták meg magukat Tuniszban.

Rommel ezt követően, 1943 nyarán átmenetileg Olaszországba került, majd néhány hónap után, 1943 novemberétől Franciaországban kellett felkészítenie a német csapatokat egy esetleges szövetséges invázióra és partraszállásra. Új megbízatása, - mely egyben az utolsó is lett számára - a Wehrmacht legidősebb és legmaradibb tábornagya, Gerd von Rundstedt alatt kellett dolgoznia. A fiatalos, lendületes, újító szellemű 52 éves Rommel és az öregesen hagyománykedvelő, 68 éves Rundstedt azonban nem nagyon tudtak hatékonyan együtt dolgozni. Kettejük vezetői stílusa és habitusa markánsan eltért ugyanis, ráadásul egy fontos kérdésben vita is támadt közöttük. Rommel ugyanis a normandiai területre várta a szövetségesek partraszállását, mert nagyon is elképzelhetőnek (sőt valószínűnek) tartotta az angolok és amerikaiak formabontó, meglepetést okozó invázióját a jobb felvonulási területet biztosító észak-francia térségben, mint a kiszámíthatónak mondható Dover - Calais vonalon. Ezzel szemben Rundstedt a legrövidebb távolságot és a szövetségesek megtévesztő trükkjeit elfogadva (azoknak bedőlve) Calais környékére várta a briteket és amerikaiakat.

A kép forrása: jegyzettar.blog.hu

Hitler az idősebb és rangban is feljebb elhelyezkedő Rundstedt verzióját fogadta el, így Rommel tiltakozása ellenére a német csapatokat nem Normandiába, hanem a calaisi övezetbe összpontosította. Mondhatni az "A" és "B" változat közül (lásd fenti térképet) az "A" mellett döntött, amivel a háború egyik legnagyobb hibáját követte el. (Hogy mi volt Hitler hasonló jelentőségű tévedése még? Nézőpont kérdése, de mondjuk az 1940 májusában Dunkirk mellől elmenekülni engedett 300 ezer szövetséges katona futni hagyásán túl, a Sztálingrádban hagyott szintén 300 ezer német katona elvesztése mindenképp említést érdemel.) 

Akárhogyan is, de a végeredmény tragikus fordulatot hozott a németek számára. A "D" nap 1944 június 6-án ugyanis Rommelt igazolta, de persze későn. A németek kapkodásba kezdtek, de már nem tudták megakadályozni 170 ezer szövetséges katona azonnali partraszállását és az azt következő 3 hónapban további 2 millió érkezését. A háború igazából már itt eldőlt, mert a keleti és nyugati front létszám-, hadianyag illetve hadieszköz egyensúlya felborult és a németek mindenhol hátrányba kerültek.

Rommel és Hitler 1943 márciusában, amikor még töretlen volt a kölcsönös bizalom közöttük. A kép forrása: www.bbc.com

Ami Rommelt illeti: nem csak, hogy el kellett fogadnia, hogy a Führer nem hallgatott rá, de még ráadásul a partraszállás napjáról is lemaradt, mert épp Németországban tartózkodott (akárcsak El-Alamein esetében) ezúttal a feleségénél látogatóban. A szerencsétlenség-sorozata pedig 1944 július 17-én egy sérüléssel folytatódott: autóját egy szövetséges repülő támadta meg, ő pedig kórházba került. Lábadozása alatt történt a Hitler elleni rastenburgi merénylet-kísérlet (1944 július 20-án), amelyről sajnos tudott és amelyért később Hitler öngyilkosságra kényszerítette. (Ha nem teszi meg, akkor kivégzik, majd az SS bemocskolja nevét és családját is meghurcolják.)

A világtörténelem egyik legtehetségesebb tábornoka végül 1944 október 14-én távozott az élők sorából azzal a tudattal, hogy megváltoztathatta volna a háború menetét, ha a Führer ad szavára. (2021.07.19.21:33)

Harmat Árpád 

Szintén érdekes, háborús témájú posztjaink: A II. világháborús fegyver-verseny, Adolf Hitler személyi testtőre, Lengyelország 1939-es lerohanása, A Barbarossa-hadművelet, Hitler ellenség-képe,  

A magyar országgyűlésben mostanában zajló viták, beszólogatások, bírságok (például Kövér László és Jakab Péter csörtéi) azt a benyomást kelthetik bennünk, hogy erőszak és néha káosz uralkodik parlamentünkben. Ám 120 évvel ezelőtt, a századfordulón sokkal súlyosabb válság jellemezte a Tisztelt Házat. Akkoriban a házelnök csak cselhez folyamodva tudta elfogadtatni a miniszterelnök javaslatait a házszabályok módosításáról és ellenzéki dühöngés, a berendezések összetörése lett a válasz. Később pedig Tisza István vasmarokkal vezette a parlament üléseit, melyeken fegyveres őrség távolította el a rendbontó képviselőket.

Tisza István gróf (a kép forrása: wikipedia.org)

Az egész parlamenti válság 1897-ben kezdődött, amikor a kiegyezés szerint 10 évente megújítandó osztrák - magyar gazdasági megállapodást újra kellett volna tárgyalni, ám sem a bécsi sem a budapesti parlament nem volt erre képes (az ellenzéki képviselők ellenállása miatt). Válaszul Ferenc József nyomására 1898 augusztusában megszületett az ischli-klauzula mely szavazás nélkül, automatikusan meghosszabbítottnak nyilvánította a korábbi megállapodást (ha 1903-g sem születne külön-alku a témában). A döntés hatalmas felháborodást keltett a magyar parlamentben és az ellenzék évekig tartó (6 esztendőn keresztüli) ellenállását, obstrukciós válságát eredményezte.

Az obstrukció valójában egy egyszerű időhúzási technikát jelentett és kihasználta a képviselők azon jogát, hogy egy-egy törvény megvitatása során hozzászólást tegyenek a témához, visszaélve azzal, hogy a hozzászólás időtartamát és "szó-továbbadási jogát" (a továbbadási láncolatot) semmi nem korlátozhatja. Ilyen módon az ellenzéki képviselők egy - egy nekik nem tetsző törvényjavaslat esetén napokig, akár hetekig (sőt az idők végezetéig) húzhatták annak elfogadását (megakadályozva törvényerőre emelkedését, vagyis bevezetését). Az obstrukciós technika 1898 és 1904 között több magyar kormány bukását is okozta, mert azok képtelenek voltak a legitimitásukat adó költségvetési törvények keresztülvitelére.  

Képviselők az Országház lépcsőjén 1896-ban, a Szent Koronát várva (Vasárnapi Újság) A kép forrása: ujkor.hu

Az obstrukciót végül az 1903 november 3-án miniszterelnökké váló, konzervatív és császárhű Tisza István számolta fel egy ravasz csellel. Mivel az obstrukció mint működés-gátló technika csak új házszabállyal lett volna letörhető, de annak elfogadását is gátolta az obstrukció, egy váratlan, gyors és azonnali szavazásra volt szükség, mely kikerüli az ellenzéki képviselők éberségét. Ez lett a híres "zsebkendőszavazás".

A zsebkendőszavazás

A politika-történeti különlegességre 1904 november 18-án került sor az Országházban, Tisza István miniszterelnök és Perczel Dezső házelnök közös "akciójának" eredményeképp. Aznap az ellenzék a korában megszokottá vált obstruálásra készült, így váratlanul érte őket Daniel Gábor kormánypárti képviselő házszabály-módosító javaslatának benyújtása, melyet a házelnök rögön szavazásra is bocsátott. Ám ezt a bizonyos szavazásra való felszólítást csendben tette meg, így a hangoskodó ellenzékiek nem is hallották.

A csendes szavazásra történő felszólítást követően a kormánypártiak felemelkedtek (amire egyébként egyesek szerint Perczel Dezső házelnök zsebkendő-lengetése adta meg a jelet [bár erre nincs hitelt érdemlő bizonyíték mégis erről lett elnevezve az akció], majd ezt követően az ellenzékiek is felálltak, mert nem értették mi folyik. Mivel akkoriban a szavazás felemelkedéssel történt és a sok ácsorgó képviselővel meglett a kellő számú "szavazat" a házelnök gyorsan leütötte a törvényjavaslat elfogadását. Ezzel az obstrukcót tiltó új házszabály el lett fogadva és minden szigorítás alkalmazhatóvá vált az ellenzékiekre nézve.  

Az obstruálásra készülő képviselők felháborodtak ugyan azon, hogy kijátszották őket, de nem tehettek semmit, mert a házelnök bejelentette az ülésszak azonnali berekesztését. A királyi kézirat, melyet a házelnök felolvasott: december 13-ra jelentette be az újabb plenáris ülést. Nem lehetett mit tenni.

Amikor a zsebkenőszavazás után néhány héttel, 1904 december 13-án újra összeült az országgyűlés, az ellenzéki képviselők eleve iszonyú dühvel érkeztek és szinte azonnal ordibálással akadályozták a formális ülés megtartását. A hangulat percről percre fokozódott és végül odáig fajult, hogy a tiltakozk szétverték az üléstermet, a berendezéssel együtt. 

A szétvert ülésterem 1904 december 13-án. (A kép forrása: dka.oszk.hu)

A féktelen tombolást, a képviselői padok szétszedését még a megjelenő karhatalmi erők sem tudták megállítani. Az incidens után azonban Tisza vasmarokkal hajtotta végre a házszabály módosítását és  későbbiekben nem fordult elő több obstrukció a parlamenti üléseken.

Tisza első miniszterelnöksége 1903 és 1905 közt volt, majd később házelnökként tevékenykedett (1912/13 -ban), illetve 1913 és 1917 között újra kormányfőként dolgozott. A magyar belpolitikai életben mindvégig meghatározó tényező maradt (másfél évtizeden keresztül), de igazi hírnevét mint az obstrukció megszüntetője és az eső világháborúba való belépésünk "egyengetője" vívta ki. Vasmarokkal uralta saját pártját és 1904-től semmiféle parlamenti rendbontást nem tűrt el. Gyakran parlamenti őrökkel vezettette ki a túl hevesen fellépő ellenzéki honatyákat. Tisza István második miniszterelnöki ciklusa azonban már a világháborúról szólt, melyet ugyan eleinte nem támogatott, de annak kirobbanását követően császárhűen szolgált. Halálát 1918 október 31-én (az őszirózsás forradalom alatt) ismeretlen katonák okozták, akik saját villájában lőtték le.