A magyar történelem bizonyos szintű ismerete mellett felismerhető 1000 éves históriánk egyik "érdekes" és figyelemreméltó sajátossága: nemességünk és vezetőink örökös önzése, ha a haza sorsáról volt szó. Ha áttekintünk a magyar közép- és újkor kiemelt eseményein, be is igazolódik "gyanúnk": bizony elvétve fordult csak elő a kiváltságos vezetői rétegek felelősség-vállalása vagy önzetlensége a Magyar Királyságért.

Pedig több tekintetben is tehetséges népként számtalan dologra lehetünk büszkék: például olimpiákon sikeres sportolóinkra, aztán a sikeres magyar feltalálókra - tudósokra, illetve Nobel-díjasainkra és persze történelmünk dicső fordulatira, csatáira is. Ugyanakkor mindezt rendszerint tönkretette vezetőink visszatérő önzése. A magyar nemességre már az Árpád-korban is az örökös pártoskodás volt a jellemző: képtelenek voltak egységesek lenni a trónharcokban, az 1044-es ménfői csatában például egyesek Aba Sámuelt, mások Orseolo Péter támogatták, majd Salamon és I. Géza harcaiban megint kettészakadtak, később IV. Béla fiát apja ellen hangolták, végül a nemzeti királydinasztia kihalását követően Károly Róbert ellen a kiskirályok oldalára álltak. Luxemburgi Zsigmond a XIV. század végén már a bárói ligákkal küszködött, melyek békjóba kötötték.

A XV. századtól aztán végképp két tábor alakult ki: 1439-ben a megüresedett trónra a Habsburg pártiak támogatottja az újszülött V. László lett (akinek nevében persze a a dinasztia uralkodott volna) a Jagelló pártiak viszont I. Ulászlót akarták. Végül Hunyadi János felbukkanása döntötte el a vitát, aki a 16 éves Ulászlót választotta (és a bátaszéki csatában rá is kényszerítette a másik oldalt az ifjú Jagelló elfogadására). Az igazi katasztrófa azonban 1456 -ban közeledett, amikor jött a 40 ezres török sereg Nándorfehérvár alá és nagyon fontos lett volna a teljes összefogás. Ám Hunyadit magára hagyta a magyar nemesség, csak Kórógyi János küldött neki katonákat, hogy együtt megvédjék az ország kapuját. Két nemes és egy öreg itáliai szerzetes, Kapisztrán János álltak a vártán, diadalt aratva.

De persze nem tanult a nemesség a bajból, Mátyás keménykezű uralkodása után újra egymás ellen fordultak: marakodtak címekért, jogokért - különböző jelöltek mellé állva, ha új királyt kellene választani - és nem vették észre Nagy Szulejmán háborúra készülését. Aztán jött az újabb, minden korábbinál nagyobb katasztrófa: 1526 augusztus 29-én a mohácsi csata, melyben fele akkora sereggel álltunk ki az oszmánok ellen, mert az erdélyi és horvátországi hadak lekésték a csatát. Meghalt II. Lajos, odavesztek az országnagyok, Szulejmán pedig magántulajdonaként tekintett a Magyar Királyságra. De a nemesség csak tetézte a bajt: megint nem az összefogást kereste, hanem inkább polgárháborúba kezdett, egyik oldalon a Habsburg Ferdinándot támogatókkal, másikon a Szapolyai hívekkel.

Akadtak sikerek is, mint Eger 1552-es megvédése (a mennyien is voltak a törökök című nemzeti társasjátékot felidézve), mely diadalt mégiscsak elrontotta a Dobó iránti hálátlanság, amikor bemocskolták nevét, hogy utolsó éveit a pozsonyi börtönben töltse. (Egy birtok-vita miatt ülve, mely egy másik nemessel zajlott és amelyből aztán Dobó elítélésével I. Miksa húzott leginkább hasznot). A török idők 150 éve alatt további részekre szakadtunk: voltak törökhöz hű, Habsburg ellenesek (mint Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre) és voltak Habsburg-hű törökellenesek is, mint Zrínyi Miklós vagy Pálffy gróf. Végül megtörtént a török kiűzése (1699-re), viszont utána Ausztria szállta meg hazánkat és mivel kezdetben gyarmatként kezelt bennünket, 1703-ban megkezdtük ellenük a Rákóczi szabadságharcot. Ez volt a 907-es pozsonyi csata óta az első komolyabb összefogásunk.

A Rákóczi-szabadságharc azonban 1711-ben vereséggel zárult és bár elérte az osztrák elnyomás mérséklődését (egy teljesen új osztrák-magyar együttélési keretrendszer kialakításával), a Habsburg uralom mégiscsak megmaradt további 200 esztendőre hazánkban. A magyar nemesi széthúzás pedig új alakot öltött: egyes főurak (aulikus nemesség) a császári dinasztia feltétélen híve maradt, mások szembeszálltak például II. József magyar-ellenes politikájával, majd később I. Ferenc császár abszolutisztikus törekvéseivel (és rendőrállami rendelkezéseivel). Végül jött a reformkor (1830-1848) és a nemesség kettészakadása látványossá vált: egyik oldalon álltak a Széchenyi - Kölcsey - Kossuth - Wesselényi mellé felsorakozott ellenzékiek, másikon pedig a Habsburg-hű konzervatívok, akik messze nem saját népük és hazájuk boldogulását nézték, hanem saját vagyonuk és karrierjük gyarapodását.

 "Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete."

Mondta Petőfi és igaza volt: a reformkor haszonlesői, megalkuvói, az osztrákok kiszolgálói addig gátolták szabadság-törekvéseinket, amíg csak lehetett. Velük szemben vívtak szélmalom-harcot az olyan önzetlen hazafiak, mint például Széchenyi István gróf, aki kasztjának érdekeivel szemben haladva, saját pénzén is egy új, jobb Magyarországon munkálkodott. De a Széchényihez hasonló nemesek sajnos kevesen voltak, így a "pecsovicsok" (ahogyan maga Széchenyi nevezte őket) minduntalan elgáncsolták a reformkori törekvéseket.

Aztán a szabadságharc 1848/49-ben, 140 év után mégis újra egy táborba terelte a nemzetet és bár megint vesztettünk, egy ideig tényleg vállvetve küzdött nemes és nemtelen. Ám ezt megint keserű korszak követte: az 1850-es évek osztrák elnyomása, melyben újra előbújtak a szervilisen gondolkodók és gyengítették Deák mozgalmát (passzív ellenállás). Jött a kiegyezés az osztrákokkal 1867-ben, melyet aranykor követett (dualizmus 51 éve) ám ez a fél évszázad is állandó belső harcokkal telt. A vasútügyek kapcsán virágzott a korrupció, majd közeledett a századforduló a Tiszák uralma, amikor a nemesség egy része mameluk fejbólintókká degradálódott. Bármit megtettek csak karrier, érvényesülés és pénz üsse markukat.

Közben a parlament működésképtelenné vált az obstrukció miatt, melynek során a kiegyezést támadó ellenzékiek úgynevezett agyonbeszéléssel (a szó folyamatos egymásnak adásával) lehetetlenné tették a törvényalkotást. Tisza István ugyan felszámolta az obstrukciót (amiért az ellenzék mellesleg szétverték az üléstermet 1904 december 13-án), de egyúttal Tisza rendőrállammá is változtatta Magyarországot: a parlamentben innentől fegyveres őrök vizslatták a képviselőket, az utcákon pedig kardlapozó rendőrök és katonák verték le véresen a választójogot követelő munkások tüntetéseit (vérvörös csütörtök - 1912 május 23 - hat halott, 162 sebesült). A forradalom megállíthatatlanul közeledett és 1918 októberében ki is tört, Károlyi Mihály gróf vezetésével (őszirózsás forradalom). Kiléptünk háborúból, Monarchiából, mindenből, de kettős traumával fizettünk érte: jött a tanácsköztársaság diktatúrája és Trianon szégyenletes katasztrófája.

A XX. század folytatása sem hozott egységet: Horthy Miklós antant-támogatással megkaparintotta ugyan a hatalmat, de eltűrte a fehér-terrort (egészen 1921/22-ig nem volt hajlandó fellépni az önkényesen gyilkolászó szabadcsapatok ellen). A király nélküli Magyar Királyság Horthy Miklós kormányzói "uralkodása" alatt tekintélyuralmi rendszerben működött: a választójogot korlátozták (cenzus működött), a másként gondolkodókat elhallgattatták, miközben megindultunk a fasizálódás útján. Hitler legfőbb szövetségesei lettünk és még akkor sem fogtunk össze a háborúból való kilépésért, amikor már maga Horthy is ezen lett volna. 1944 október 15-én a nyilasok elárulták a kormányzót (és az országot), kiszolgáltatva bennünket Hitler SS csapatinak.

A háború után jött a Rákosi-rendszer (1945-1956) és az elvtelen, szovjeteknek dolgozó pártszolgák virágkora, akik az AVH -ban, a besúgóhálózatban, a különböző fegyveres testületekben illetve pártszervekben dolgozva fenntartották és működtették az 50-es évek embertelen kommunista diktatúráját. Ők árulták el 56-ot is a szovjet tankok visszarendelését követően előbb pufajkákban szolgálva majd később a vérbíróságokon. Aztán a Kádár-rendszer megint "kitermelte" a maga klientúráját, azoknak körét, akik a III/3 -as ügyosztály megbízásából és a pártközpontokban ügyködve tartották működésben a diktatúrát. 

Történelmünk ezer éve alatt mindvégig az önző, széthúzó, összefogni képtelen és saját hasznát leső nemesség béklyójában éltünk - ritka kivételektől eltekintve - később pedig az opportunizmus és az idegen minták szervilis követése jellemezte a vezető rétegeinket. A következmények súlyát napjainkban nyögjük. Kérdés: tetézzük hibáinkat, vagy előbb-utóbb megtanuljuk érdemük szerint kiválasztani vezetőinket? 

Képek forrása:

• Nagy Géza – Nemes Mihály: A magyar viseletek története (Franklin-Társulat, 1900, Budapest; Arcanum DVD könyvtár II., 2002, Budapest)

***