Amikor felteszik a kérdést, hogy mi kell a háborúhoz, rendszerint az elemzők, kutatók és katonai szakértők egyaránt azt válaszolják: pénz, fegyver és ember-anyag (amihez a XX-XXI. században még hozzátehetjük, hogy bizony haditechnikai-innovációra illetve energiahordozókra is szükség lehet). Ha mindezt a második világháborúra vonatkoztatjuk, egy érdekes kérdéskörhöz jutunk, mely a "miért vesztett Hitler" feladvány körül fogalmazódik meg.

forrás: dailymail.co.uk

A második világháború küszöbén (1939-ben) a náci Németország 80 milliós lakosságával kiemelkedett a többi európai ország közül - például a francia népességnek közel kétszerese volt a német - így ezen a téren A Führer birodalma kimondottan jó esélyekkel kezdett a harcokhoz. Hitler könnyedén ki tudott állítani egy 7-8 milliós hadsereget, amivel szinte minden európai állammal szemben fölényt élvezett. Ugyanakkor akadt két nagyhatalom, melyek jóval nagyobb lakossággal rendelkeztek: 1939-ben a Szovjetunió 170 milliós népességet, az Egyesült Államok pedig 131 milliós lakosságszámot birtokolt.

Ember-anyag terén tehát ezek az államok egy elhúzódó háborúban a németekkel szemben jelentős előnyt élveztek. Ez a bizonyos előny ki is ütközött 1943/44 után, amikor előbb az oroszok mozgósították ázsiai területeiket, majd az amerikaiak 2 millió katonájukat szállították át Európába és tették partra Normandiában (1944 június - augusztus). Az egymással harcoló felek arányai 1944 nyarától jelentősen eltolódtak: a keleti fronton háromszoros, a nyugati fronton pedig kétszeres túlerővel kellett harcolnia a németeknek.

 T-34/85 szovjet harckocsi (1944 januárjától jelent meg a harctereken a 76 mm-es alaptípust váltva)

Ami a fegyverkezési versenyt illeti: a keleti fronton a szovjetek gyengébb minőségű, de nagy mennyiségben rendelkezésre álló fegyverarzenálja állt szemben a németek jobb minőségű de kisebb darabszámmal rendelkező hadiiparával. A szovjet T-34 -es harckocsiból a háború alatt közel 58 ezret gyártottak (35 ezer darabot 76 mm-es löveggel, 23 ezret pedig 85 mm-es harckocsiágyúval), amitől a német páncélos-program mennyiségben jócskán elmaradt. Ha a teljes háborús időszakot vizsgáljuk: 1939 és 1945 közt a német hadiipar közel 50 ezer páncélost, míg a Szovjetunió 120 ezer harckocsit és önjáró löveget állított elő. [forras1, forrás2]) Ugyanakkor tény, hogy a német Panzer IV és V jobb minőséget jelentett és a Tigrisek (bár sok műszaki probléma akadt velük) sokkal több T-34 -es harckocsival végeztek, mint amennyi megsemmisült közülük a keleti fronton.

A T-34 -re jellemző olcsóbb, öntött torony, dízelmotoros meghajtás és egyszerűsített műszaki kivitel állt szemben a németek benzinmotoros, nagyobb súlyú páncél-szörnyeivel (Panzer IV., Párduc, Tigris).

Rávilágít a mennyiségi verseny helyzetére az 1943 nyarán lezajlott kurszki tankcsata: melyben ugyan végül a szovjetek számára kedvezőbb fronthelyzet alakult ki, mégis háromszor annyi harckocsit vesztettek az összecsapásban. A források szerint míg a németeknek 300 - 400 körüli páncélosan maradt lángolva a csatatéren, addig a szovjetek 1000 - 2000 közti harckocsi-veszteséget könyvelhettek el. (Az elemzők rendszerint három illetve hatszoros szovjet veszteségekről írnak. Ez durva adat, mégsem rengette meg az orosz hadiipart. Simán pótolni tudták, a németek viszont nem.) A német vereségen a legendás Tigrisek sem segíthettek [lásd lenti képet]. Bár a csata sikerfegyverei német részről sokkal inkább a stugok, Ferdinándok és más lövegek voltak, melyek együttesen több T-34 -est iktattak ki, mint a német hadiipar "sztár-harckocsijai" a Párducok és Tigrisek.

Egy Tiger I a keleti frronton (Bundesarchiv)

Ugyanígy alakult a fegyverarány nyugaton is: a Franciaországban, a Benelux államokban illetve az utolsó hónapokban német területeken a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló (és a csatornán tízezer-szám átszállított) M4 Shermanok és Firefly -ok mennyiségben jelentősen verték a német panzerokat, kezdetben kétszeres, majd többszörös mennyiségi fölényt alkotva.

Összességében tehát a keleti fronton háromszoros, nyugaton pedig kétszeres mennyiség-arány (a németek hátrányára) tehát nem csak az emberanyag, hanem a páncélosok és tüzérségi fegyverek terén is állandósult 1944 -től. Így megalapozottnak tűnik a kijelentés, hogy Hitlert elsősorban az ember-anyag és fegyver-fölény verte meg 1943 és 1945 között. Tegyük hozzá: tehetséges tábornoki kar, remek stratégák egész sora és jól képzett katonaság (remek harckocsi és lövegkezelők hada) állt rendelkezésére. És jól kidolgozott haditervek, átgondolt hadműveletek, magas innovációjú haditermelés támogatta mindezt.

Végül kiemelendő, hogy a szovjetek és amerikaiak jóval nagyobb mennyiségben rendelkeztek energiahordozókkal (főleg kőolajjal) mint a III. Birodalom, mely mindent megtett azért, hogy ezen az arányon némileg javítani tudjon. Erre példa a kaukázusi - bakui olajmezők megkaparintásának szándéka 1942-ben. Csakhogy ez nem jött össze (tartósan), így a háborúhoz elengedhetetlen energiahordozók terén megint csak jelentős német hátrány alakult ki. (Amikor az ardenneki német offenzíva többek közt benzinhiány miatt fulladt kudarcba 1944/45 telén, Hitler sokadjára tapasztalhatta meg az olaj-birtoklás jelentőségét.)

Németek a Kaukázusban

Az ember-anyag, energiahordozók, fegyvergyártás  hármasából az utóbbi lemaradása fájt azonban legjobban a német hadvezetésnek és személyesen Adolf Hitlernek is. Adódhat a kérdés: jobb döntés lett volna e a németek részéről a minőségből engedés, vagyis a nehéz és drágán előállítható páncélosok innovációja helyett (Panzer V-VI. program) az oroszokhoz hasonlóan inkább az olcsó tömeggyártásra összpontosítani? Aligha tudjuk meg a választ. Viszont az erőviszonyok tanulmányozása és a két oldal ember-anyag illetve páncélos-erő összevetése érthetőbbé teheti számunkra a háborús események alakulását.

2020.05.15.22:34