Június 4. kapcsán a gyász a történelmi múlt felidézése illetve a veszteség érzése költözik a magyar szívekbe (minden egyes évben ezen a napon), amihez sokaknál még az érthető düh érzése is társul. 1920 június 4-én ugyanis az első világháborúban győztes nagyhatalmak (az úgynevezett Antant országok) feldarabolták Párizsban hazánkat a francia diplomácia vezetésével. A történelmi nagy Magyarország megszűnt és helyére egy mesterséges határokkal "megrajzolt", önkényesen kialakított csonka államot teremtettek, mely elvesztette hegyeit, tengerpartját és történelmi tartományait is (a Délvidéket, a Felvidéket és Erdélyt). Iszonyatos büntetést kaptunk, noha a háborúban vesztes katonai tömbön belül nem mi alkottuk a meghatározó erőt, ráadásul egy bennünket uraló másik hatalom (Ausztria) befolyása alatt álltunk. A magyar küldöttség, Apponyi gróf, Bethlen és Teleki hiába érveltek logikusan, több nyelven megszólalva és alátámasztottan érvelve, Clemenceau hajthatatlan maradt. A dolog eldöntetett: a Dunai Monarchiának vesznie kell. Kérdés azonban: kik és milyen tényezők felelősek ezért a nemzeti tragédiáért? Mi a felelősségi sor?

forrás: aradihirek.ro

Első helyen emelhető ki az Ausztriához való erős kötődésünk, mely 1867 (kegyezés) és 1918 (a háború vége) között szorosan a Habsburg külpolitikához láncolta hazánkat. Súlyosbította ezt a helyzetet Tiszta István császárhű politikája is, mely mindenben támogatta háborús részvételünket. Szokás persze Tiszát mentegetni és idézni néhány háború ellenes mondatát, ám mégis az az igazság, hogy az 1913 és 1917 között második miniszterelnöksége alatt Magyarország mindenben támogatta a háború gondolatát. Annak a háborúnak kirobbanását és végigharcolását - elzárkózva a kilépéstől, a különbékétől vagy az Antant hatalmakkal való megegyezéstől - mely végül a vesztes oldalra "lökött" bennünket és lehetővé tette megbüntetésünket. Okolható persze az egész osztrák orientációért maga a kiegyezés is (lásd: Kossuth Cassandra levele), de 51 év távlatából, 1867-ben természetesen még semmit sem sejthettünk a későbbi világpolitikai változásokból.

Második helyen szerepel a felelősségi sorban a dualizmus-kori nemzetiség-ellenes magyarosító politika, melyet nagy divat szőnyeg alá söpörni és nem tudomásul venni, holott elmérgesítette az amúgy is rossz viszonyunkat a nemzetiségeinkkel és a környékbeli nemzetekkel. Hogy a választási körzetek manipulálásával (Gerrymandering), a nemzetiségi diákok hátrányba helyezésével, a nyelvi jogok csorbításával a horvátországi vasút ügyekkel, az autonómia törekvések visszafojtásával... stb akadályoztuk a nemzetiségek érvényesülését, bizony 1920 júniusában Párizsban bosszulta meg magát, amikor az ellenségünkké tett nemzetiségek mindent bevetettek ellenünk az Antant hatalmak befolyásolásakor.

Trianon emlékmű, Harvan (forrás: vntv.hu)

Harmadik helyen emelném ki a Károlyi - Kun Béla "tengely" 9 hónapját (1918 október 30 és 1919 augusztus 1 között), amikor részint külpolitikai hibákkal (lásd Károlyi utasításai a magyar katonák tétlenségére) részint a kommunisták terrorjával annyi öngólt lőttünk magunknak, hogy abból már nem tudtunk felállni. A nyugat szemében gyakorlatilag semmissé tettük politikai hitelességünket, amikor nem tudtunk önerőből megszabadulni Kun Béla bandájától és kimászni" a tanácsköztársaság mocsarából, amihez végül az Antant és a román hadsereg kellett.

Negyedik említésre méltó tényező a román köpönyegforgatás, mely Erdélyt még 1916-ban alku tárgyává tette és elérte, hogy a román átállásért cserébe az Antant Bukarestnek ígérje a legősibb magyar tartományt. Ennek a bizonyos titkos alkunak lett következménye az, hogy 1920-ban a románok nyugodt szívvel kérhették Erdélyt a győztesektől.

A döntések legfőbb fóruma a párizsi békekonferencia (forrás: nepszava.hu)

Összességében tehát Trianon traumája és katasztrófája mögött egyenlő arányokban fedezhető fel a hosszútávú magyar politika szerencsétlen döntéssorozata (Ausztriához való kapcsolódás), a nemzetiségekkel való végzetes viszonyromlás, a Tisza Istváni külpolitika merevsége (nem kötünk különbékét, nem lépünk ki), a Károlyi Mihály féle szerencsétlenkedés és a tanácsköztársaság bekövetkezése, mely tényezőket a nemzetközi helyzet "kovásza" fogta egybe, ami egyszerűen érdekeltté tette Franciaországot abban, hogy kis országok halmazává verje szét évszázados riválisát a Habsburg Birodalmat. Ez pedig a legvégső, ötödik tényező a nemzettragédiáért: az 1918 utáni évek nemzetközi helyzete, a nyugat-európai országok (legfőképp Franciaország) érdekrendszere.

Nemzeti gyászunkat azonban mindez a levezetés természetesen sem megvigasztalni, sem megkönnyíteni nem tudja, mert a 101 évvel ezelőtti események szétszakították népünket, örök sebet ejtve a magyarság igazságérzetén. /2021.06.04.14:09/