A második világháború kezdetét Lengyelország 1939-es német lerohanásához szokták kötni a történészek. Ekkor az Adolf Hitler vezette náci Németország hadserege (Wehrmacht) váratlanul megtámadta keleti szomszédját, hogy a "Lebensraum" szellemében bekebelezze az alsóbbrendűnek tartott lengyelek területeit. A német csapatatok 1939 szeptember elsején 1,5 millió katonával, 2600 harckocsival és 1390 repülővel, három főbb csapás-irány mentén lépték át a lengyel határokat [forrás]. Ezzel kitört a második világháború. 

A német támadást egy szerződés-bontás és egy szerződés-kötés előzte meg, melyeknek a későbbiekben lett nagy jelentőségük. A szerződés-bontás az 1934 január 26-án aláírt német-lengyel megnemtámadási egyezmény felmondása volt Hitler részéről 1939 április 28-án (mely felért egy hadüzenettel), a szövetségkötést pedig a 4 hónappal később megszülető, 1939 augusztus 25-én aláírt Lengyel-Brit Közös Védelmi Egyezmény jelentette. (Ez kiegészítette az 1939 májusi francia - lengyel katonai egyezményt.) Az angolok és franciák 1939-es keleti szövetségkötései, leginkább annak reményében születtek, hogy Hitlert visszatartsák Lengyelország bekebelezésétől. A terv azonban nem vált be: a Führert nem befolyásolta, hogy országának keleti szomszédja a két legerősebb Nyugat-európai nagyhatalom hivatalos szövetségese. Elrendelte a "Fall Weiss" (Fehér Hadművelet) végrehajtását mindentől függetlenül.

Előbb azonban egy ultimátum és egy ürügy is kellett. Az ultimátumot Hitler a Kelet-Poroszországgal való autópálya-összeköttetés ügyében adta, vagyis követelte a lengyelektől, hogy a két német országrész közé ékelődő lengyel területeken építeni tervezett autópálya számára adjanak át felségterületeket. A lengyel kormány (Moscicki elnök és Skladowski kormányfő)  azonban ezt elutasították. Ezzel meglett a figyelmeztetés a Führer számára, a közvetlen indokot pedig egy jól megtervezett incidens adta, ez volt a "Geliwitzi incidens". Az SD, a GESTAPO és az Abwehr közös akciójában, Alfred Naoujocks SS tiszt vezetésével egy hat fős német különítmény hatolt be a lengyel határon fekvő (de Németországhoz tartozó) Gleiwitz rádió-állomásra és lengyel katonáknak öltözve egy lengyel nyelvű, provokatív szöveget olvastak be. (A lengyel egyenruha, az elfogott német kezelő-személyzet megtévesztésére kellett.) Az esetet természetesen azonnal felkapta a német sajtó és Göbbels nyomására háborús provokációnak minősítették. Hitler persze rögtön határozott lépések megtételéről beszélt és már másnap megindította a Lengyelország elleni támadást. 

Lengyelország lerohanásának haditerveit Walter von Brauchtsch hadsereg-főparancsnok és Franz Halder vezérkari főnök tervezte meg, de kivitelezésében olyan tehetséges tábornokok vettek részt, mint Gerd von Rundstedt, Wilhelm List és Walter von Reichenau. Ők közvetlen, frontális csapással törtek előre Varsó felé, míg Fedor von Bock, Günter von Klüge és Heinz Guderian északról, Ewald von Kleist tábornok pedig délről (Szlovákia felől) vonult be Lengyelországba. 

A jelentős német túlerő ellen szinte semmit sem tehettek a lengyelek. Bár pusztán a létszám terén nem volt olyan kiugró különbség - hiszen az 1,5 millió német támadóval 1,2 millió lengyel állt szemben - viszont a két hadsereg felszereltségében (annak színvonalában) már hatalmas különbség mutatkozott. A lengyeleknek eleve csak 600 harckocsija volt 1939 szeptemberében, de ezek többsége is elavult (ebből a 120 db 7TP volt a legfejlettebb, 37 mm-es harckocsilöveggel, miközben a Panzer hármasok többsége 50 mm -es, a Panzer négyesek mindegyike 75 mm-es ágyúval készült). A légierőnél még durvább volt a lengyelek lemaradása: csupán 422 harci repülővel rendelkeztek (ami eltörpült a Luftwaffe mellett) nem beszélve ezen lengyel gépek műszaki elmaradottságáról. [forrás]

Az erőviszonyoknak megfelelően gyorsan alakultak az események is. Sajnos az alapból elmaradott és így hátrányban lévő lengyel katonai egységek még rossz stratégiát is választottak a védekezéshaz: nem országuk stratégiai pontjait próbálták megvédeni (időhúzásra játszva, hátha beavatkoznak szövetségeseik) hanem a határok védelmére koncentráltak zónaszerű, terület-védekezéssel. Mivel azonban ezzel túlságosan szétszóródtak (és még egymással is nehezen tartották a kapcsolatot), a németek sorra bekerítették és felmorzsolták csapat-egységeiket. Közben a lengyel légierő már a támadás 15 napjára szinte eltűnt, így a Lengyelországi légteret nagyon hamar a Luftwaffe uralta. (Érdekes, hogy később, 1944-ben a nyugati fronton megtapasztalhatták mit érezhettek légierő nélkül a lengyelek, mikor épp a németeknek nem voltak repülőik az ardenneki ellentámadásnál, majd a rajnai harcoknál.)

1939 szeptemberének közepére Lengyelország nyugati fele elesett és már csak Varsó, illetve a keleti területek tartották magukat. Ez utóbbi részre azonban a Molotov-Ribbentrop Paktum titkos része alapján szovjetek vonultak be szeptember 17-én. (A világ felé Sztálin azzal indokolta a lépést, hogy a szovjet hadsereg csupán védelmezi a Kelet-Lengyelországban élő ruszinokat.) Ezzel Lengyelország sorsa megpecsételődött, innentől a lengyelek tényleg már csak némi időhúzásban reménykedhettek. Főparancsnokuk Edward Rydz-Smigly tábornok Varsó előtt 100 km-el, a Bzura folyónál tervezte megállítani a németeket.

A bzurai csata 1939 szeptember 9 és 19 között a német-lengyel háború legjelentősebb összecsapása lett. A németek ide összpontosították harckocsijaik 60% -át, több mint 800 tankot, a lengyelek pedig mindenüket, amijük csak volt. (Ami a harckocsikat illeti: ekkoriban a Wehrmacht páncélos-állományának csak alig 13-14 százalékát adták a Panzer III és IV típusok, a 86% még mindig a Panzer I és Panzer II tipusok közül került ki. Franciaország megtámadásánál már a bevetésre kerülő harckocsik 25%-a volt a két említett típusba tartozó, a Szovjetunió elleni offenzivára pedig a Panzer III és Panzer IV àllomány végre elérte a teljes német harkocsi-arzenál 50%-át. Legalábbis a hadművelet végére.)

Mindenesetre 1939 szeptemberének közepére a lengyelek számára a tét már a lengyel főváros lett. Ám a magas lengyel harci-kedv és a Roman Abraham tábornok vezette legendás lengyel lovasság sem tudta megakadályozni, hogy a dupla akkora német haderő bekerítse a lengyeleket.

A bzurai német győzelmet követően indult meg Varsó ostroma, mely két hétig tartott 1939 szeptember 15 és 27 között. Az utcáról - utcára előretörő német páncélosokat azonban nem lehetett megállítani: Varsó 1939 szeptember 27-én éppen 27 nappal a német támadás megindulása után kapitulált. Az egykoron hatalmas országot részekre bontották: Sztálin elcsatolta a szerinte neki járó keleti részt, a maradék lengyel területet pedig a nácik két közigazgatási egységre bontották: a nyugati sávot, ahol eleve jelentős német ajkú lakosság élt a Német Birodalomhoz csatolták a középső övezetből pedig létrehozták a Lengyel Főkormányzóságot (a lenti térképen az a rész, ahol a horogkeresztes zászló látható). Ez utóbbi terület központja nem Varsó lett, hanem Krakkó. Területe: 96 069 km2, lakossága: 12,3 millió fő. Mivel eleve itt élt a legtöbb zsidó, így ezt a területet jelölték az összeurópai zsidóság összegyűjtésére (később pedig megsemmisítésére is). Itt jött létre a kontinens két legnagyobb haláltábora is: Auschwitz-Birkenau illetve Treblinka.

A lengyelek azonban nem adták fel a harcot: három esetben is újrakezdték: először a szövetségesekkel együtt az emigráns lengyel kormány szervezésében (csapataik Normandia után ott harcoltak az amerikaiakkal és angolokkal szinte mindenhol Nyugat-Európában), másodszor a varsói gettó fellázadásakor 1943 tavaszán, majd a varsói felkelésben is 1944 augusztusában - szeptemberében.

2020.05.29.0:01